Szabó Ferenc: Két és fél évszázad az Alföld történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 25. (Szeged, 2008)

II. GAZDASÁG ÉS TÁRSADALOM

hátsó szándékokkal kísért feszültségeket hozott magával. A megoldás valóban előremutató, hosszú távra érvényes és demokratikus útját az említett modernizáció felgyorsítása, az állami adó- és beszolgáltatási megterhelés csökkentése jelentette volna. (Veres Péter 1948 tavaszán megjelent, hamarosan bevont és „osztályharcosan" megbírált könyve, a „Paraszti jövendő" lapjait forgatva tudhatjuk meg a legtöbbet arról, mit lehetett az akkor még megvalósíthatónak látszó és vonzó gazdaságpolitikai és szociálisművelődési országfejlesztő programból az ő szemével rendszerbe foglalni. Szomorú korjellemző, hogy munkájának azt a részét, amely a hatalompolitika és a társadalomszervezés szemszögéből világítja meg az agrárvilág és általában a magyar társadalom általa elképzelt radikális demokratikus fejlődésének előfeltételeit, majd csak 1999-ben vehették kézbe az olvasók, a Püski Kiadó jóvoltából.) 1947 elején a hatalom felsőbb szféráiban, a mi vidékünkön pedig már azt megelőzőleg is érzékelni lehetett, hogy a meghatározó politikai csoportok nem, vagy eltérő hangsúlyokkal támogatják a magyar mezőgazdaság már érintett tartalmú modernizációjának tervezését és sürgető, következetes végigvitelét, de erről nem nyilatkoznak őszintén, nem tárják fel kártyáikat. (A politikai csoportok nem egészen feleltek meg a pártoknak.) Az erős szociális feszültségeket lebecsülve, bizonyos mértékig az agrárvilág, a falusi-mezővárosi lakosság, különösen pedig a munkalehetőségre váró földnélküliek, a töredékbirtokosok problémáit meg sem értve, a kormányzó erők halogató taktikát választottak. (A kommunisták egészen más hátsó gondolatokkal, mint a kisgazdák vagy a szociáldemokraták.) Ez a halogatás a magyarországi szovjet érdekeknek is megfelelt, miután egyfelől a nagyiparban, a bányászatban, a bankvilágban akartak előbb számukra „tiszta képletet" teremteni, másfelől nem kívánták a magyar mezőgazdaságot olyan útra engedni, amely hosszú távon is a magántermelés és az önálló kisparaszti gazdaságok megerősödését segíti elő, jórészt a dán mintát követi, a szövetkezésben a kolhoz-típust elkerüli. Az időhúzás, a határozottabb állásfoglalás kerülése másfelől nem volt ellenére az immár állami ipari érdekeltségeknek sem, mert az állami költségvetésből a maguk javára akartak minél többet megszerezni. Végül a forint bevezetése után biztosabb helyzetbe került erősebb régi parasztbirtokosok számára is előnyösebb volt, ha a kisgazdaságok nem nőhettek fel érdemi versenytársaik sorába, hanem időnként rászorultak az igaerőkölcsönzésre, a napszámos vagy részes munkára. Abban egyetértettek a hatalomban és a kormányzásban részes tényezők, hogy a háborús évek után helyreállt magyar mezőgazdaság bizonyos mértékű, a korábbi korszerűsítési elképzelésekkel sem ellentétes fejlesztését támogatni kell. (Egyrészt a jobb általános ellátás, másfelől az export növelése, továbbá a szovjet érdekeket szolgáló jóvátételi szállítások biztosítására. Ezekhez képest mellékesnek mondható az újonnan földhözjuttatottak gazdálkodásának elősegítése.) Ennek a se hideg, se meleg kompromisszumnak egy ma már elfelejtett bizonyítéka az 1947. július l-jén törvénybe iktatott első hároméves terv, amelynek egyidejű népszerűsítő célú szövegében még csak és kifejezetten a magánparaszti termelés felemeléséről, támogatásáról esik szó, s annak szolgálatában álló, önkéntes társulásokra támaszkodó beszerző és értékesítési szövetkezetekről, gépszövetkezetekről.