Szabó Ferenc: Két és fél évszázad az Alföld történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 25. (Szeged, 2008)
II. GAZDASÁG ÉS TÁRSADALOM
seit: a katona hozzászokott a vele szemben alkalmazott kíméletlen kényszerítéshez, egyúttal viszont az ellenséggel szemben (gyerekekkel, asszonyokkal, öregekkel is) „szoros elszámoltatás nélkül" erőszakoskodhatott, leszúrhatta vagy agyon is lőhette. A háborúban a parancsnokok vagy szemet hunytak a különféle szerzések, kisebb rablások fölött, vagy maguk is részesedtek belőle. A háború keményebb ütközetei után egyegy városban éppen a legénység követelésére engedélyeztek a magasabb egységek parancsnokai meghatározott időtartamú (24 vagy 48 órás) ún. szabad rablást. A katonai fegyelmet erősítő, elrettentő célú hadbírósági ítéletek nem érték el a kívánt hatást, de segítették a katonák eldurvulását. Az első világégés előtt már átalakulóban lévő, a polgárosodás felé tartó paraszti világ értékrendjébe a háború és az összeomlás utáni négy-öt esztendő nagyjából egy évtizedre terjedő folyamatai nagyobbrészt sokkoló erejű negatívumokat hoztak. Az előremutató értékek részint félreszorultak, másrészt az egyes családok, szűkebb közösségek életében, tagjaiban testesültek meg. Itt érdemelnek elismerő szavakat azok az emberséges, beosztottaikkal jóban-rosszban együtt élő, katonáikat kímélő különböző rendfokozatú parancsnokok, katonaorvosok, tábori lelkészek, akik kivívták a bakaruhába öltöztetett egyszerű emberek megbecsülését és szeretetét, s akik erkölcsi és értelmiségi példája a paraszti életszemléletben sem maradt nyom nélkül. Mondanivalónk még áttekintő voltában is hiányos maradna, ha nem szólnánk arról, milyen tapasztalatokkal tértek haza a hadbavonult, több éves frontszolgálatot és nemegyszer több esztendős hadifogságot végigszenvedő magyar parasztkatonák a határokon túl élő népek mindennapi életét, munkáját megismerve. A ránk maradt feljegyzésekben, a még elérhető visszaemlékezésekben inkább kuriózumokról, egyes benyomásokról, szokatlan dolgokról esik szó (pl. mit és hogyan esznek, hogyan közlekednek, miként kereskednek, hogyan öltöznek stb.), a mozaikokból mégis kirajzolható valamelyes összkép. Az oroszországi — főként a szibériai és a közép-ázsiai — több éves hadifogságból hazatérők gazdagabb, árnyaltabb megfigyelésekre „kaptak" lehetőséget, mint az olasz fogságból 1919 végétől visszaérkezők. Összefoglalóan azt állapíthatjuk meg, hogy az orosz és a szerb-albán frontokon küzdő magyar parasztkatonák a saját életnívójuk alatt élő, kezdetlegesebben gazdálkodó, ortodox vagy mohamedán kultúrájú embereket figyelhettek meg. Az eltérő szokásrendet, a vallási „furcsaságokat" vették észre leginkább, feltűnt nekik a piac (bazár) és a városkép néhány jellegzetessége. Az itthonihoz hasonló vagy annál fejlettebb életet, gazdálkodást az osztrák tartományokban és részben az olasz harctéren láthattak. Ezekről viszont nemigen maradtak fönn parasztkatonák feljegyzései. A frontszolgálat, de sokkal inkább a hadifogság segítette, illetve kényszerítette az idegenbe szakadt magyarokat a nyelvtanulás legegyszerűbb — hallás utáni — formáira. Németül és a Monarchiában szélesebb körben ismert nyelveken a hétköznapi szükséglet szintjén elég sokan beszéltek. Az ezredek anyanyelv szerinti többfélesége, tudatos „vegyítése" mellett az ipari, kereskedelmi stb. munkavállalási célú belső migráció, a polgári iskolákban tanterv szerint folytatott német nyelvoktatás, az ún. „cseregyerekek" hagyományos küldése és fogadása sok tekintetben elősegítette a kölcsönös nyelvtanulást. A háborús munkaerőhiány enyhítésére az ipari üzemekbe, uradalmakba hozott, de az egyes parasztgazdákhoz is munkára kiadott — elsősorban orosz, szerb, ru-