Szabó Ferenc: Két és fél évszázad az Alföld történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 25. (Szeged, 2008)
I. AZ ALFÖLD TÖRTÉNETE ÉS IGAZGATÁSA
ni földminősítések alkalmával, s még inkább a lezáratlan úrbéri perekben úgyszintén képviselni kellett. Ezt a kényszerhelyzetbe került tanácsok (esetenként már 1850-ben) úgy oldották meg, hogy az ilyen témák tárgyalására tíz-húsz tekintélyes gazdát és polgárt is meghívtak az ülésre, azaz legalább a véleménykérést legalizálták, „társadalmasították" . A jelentősebb gazdasági ügyekre nézve a megyefőnök és a főszolgabíró a hivatali hatáskörén túl is befolyással bírt ugyan, de nem akart semmiféle felelősséget vállalni. A „felsőbbséget" végül is csak az érdekelte, hogy egy-egy település fizetőképes maradjon, az állami terheket el bírja viselni, és saját hivatali működését, kötelezővé tett feladatainak ellátását saját erejéből, zökkenő nélkül képes legyen finanszírozni. (A tanácsokra nehezedett többek között az 1850-től sorra felállított állami hivatalok, a bíróság, a pénzügyőrség stb. elhelyezésének, a hatósági emberek részére a fuvar biztosításának gondja. A csendőrséget pl. nemcsak épülettel és a lovak részére abrakkal, szénával kellett ellátni, hanem bútorzattal, fűtéssel is — utólagos, évekig késlekedő kincstári költségtérítés ellenében.) A Bach-féle provizórium derekán túl már a bécsi kormány is belátta, hogy a települési tulajdonhoz és vagyonhasznosításhoz, az osztatlan közös ingatlanokhoz és jogokhoz kapcsolódóan, a lakosság egészének vagy számottevő rétegeinek vagyonjogi érdekképviseletét engedélyeznie kell valamilyen „megbízható" formában. Bach arra is gondolhatott, hogy ezzel a városok tekintélyesebb, módosabb lakosai körében sikerül erősítenie a kívánatos politikai „köznyugalmat", a rendszer támogatottságát. Ennek a taktikaváltásnak az eredményei lettek 1851 novemberében a kijelölt tagokból a szabad királyi és a rendezett tanácsú városokban a polgármesterek elnöklete alatt megalakított ún. községi választmányok. (A megyefőnök javaslatára Budán dőlt el, hogy önkormányzati választás vagy kijelölés útján alakul ki a városok lélekszámától függően 2436 főnyi, iparos-kereskedő-értelmiségi többséget mutató választmányi tagság. Választásról nem tudunk.) A tanácsnokok vagy a hivatalnokok közül senki sem lehetett választmányi tag. A választmányok városonként eltérő mozgékonysággal és érdekfelfogással üléseztek, tevékenységük pár esztendőre mégis visszahozta a gazdasági autonómia és érdekvédelem néhány jellemvonását a már felsorolt ügyekben. A volt földesurakkal való tárgyalások során bizonyultak leginkább önállónak és eredményesnek. Városfejlesztési, középítkezési javaslataik is voltak. A községi választmányok időnként ellenőrizték és bírálták az alárendeltjeiknek minősített tanácsok gazdálkodását, ami nemegyszer egyenlő volt a burkolt támadással a direkt állami irányítás és annak közvetlen megtestesítői ellen. Eltek utasítási, panasztételi jogukkal is. Vita esetén a megyefőnök többnyire a szorosan tőle függő tanácsok mellé állt. 1858 körül a választmányok már csak ritkán ültek össze, korlátozott szerepük a különben is gyengélkedő hatalom akaratából elhalványult. A róluk kiformálódott közvélekedést tükrözi viszont, hogy az 1860186l-es rövid alkotmányos időszak önkormányzataiba több volt választmányi tagot megválasztottak az 1848-1849-es képviselőtestületek még életben lévő tagjai mellé.
