Szabó Ferenc: Két és fél évszázad az Alföld történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 25. (Szeged, 2008)

I. AZ ALFÖLD TÖRTÉNETE ÉS IGAZGATÁSA

legsúlyosabb visszaesést Torontál és Temes megyék községei mutatták, egyfelől a városba költözés felgyorsulása, részben a tömeges kivándorlás miatt. Módosítja a fenti képet az Alföld gazdasági és művelődési központjainak 18901910 közötti, egyedülálló népességszaporodása, amely első helyen a tágabb vonzásterületről történt beköltözésből táplálkozott. A jobb megélhetést kereső és a paraszti életformától jórészt eltávolodó lakosok „átcsoportosulása" a kapitalista átalakulás első következménye volt. A jelzett két évtizedben Szatmárnémeti népessége 64 százalékkal, Nagyváradé és Debrecené 57,5, Temesváré 50, Aradé közel 45, Nyíregyházáé 40, Szolnoké 36, Szegedé, Kecskemété 35, Újvidéké 33, Szabadkáé 26%-kal növekedett. Az emelkedést nemigen befolyásolta hogy az Alföld öt nagyobb katonai központjának laktanyáiban városonként 2-4 ezer fő állomásozott (Temesvár, Nagyvárad, Szeged, Debrecen, Arad), a mintegy tizenöt kisebb garnizonban pedig átlagban kb. 500-700 fő. (A katonaság egyébként mint jelentős lóvásárló, takarmány-, élelem-, lábbeli- és ruhafogyasztó játszott szerepet a gazdasági életben.) A kisebb városok között 1890-1910 között Kiskunhalas vezetett 42%-os gyarapodással, mögötte Hajdúböszörmény és Törökszentmiklós 33%-kaI, majd Karcag, Békéscsaba, Cegléd, Jászberény állt még húsz százalék fölött. Minden városban hatottak a sajátos adottságok, az „egyéni" vonzóerők, egy részükben az állami iparfejlesztés is. Zombor és Hódmezővásárhely számai tempó vesztésről, Baja, Makó, Mezőtúr, Szentes arányai viszont már tíz százalék alá került népességgyarapodásról beszélnek. (A nagyobb városokban 1900 után már a születéskorlátozás jelei is feltűntek.) Az Alföld lakosságának életét 1910-ben 14 vármegye, azokon belül 100 járás, 15 törvényhatósági joggal felruházott város, 24 ún. rendezett tanácsú város, 1034 nagyközség és 1365 kisközség foglalta közjogi keretbe. (Nem számítva a részben síkvidéki megyék — mint Heves, Bereg, Ugocsa, Szilágy — részeit.) A közigazgatási beosztást az 1870-es és '80-as évek törvényei alakították ki. A megyék nagyobb része majdnem változatlan maradt, de indokolt átalakítások is történtek. 1876-ban a Jászkun Kerület megszűnt. Egyes részei (Kiskunság) a kiegészített Pest-Pilis-Solt-Kiskun, ill. Csongrád megyéhez kerültek, a Jászság és a Kunság pedig a volt Külső-Szolnokkal az akkor alakult Jász-Nagykun-Szolnok megyét alkották. A Hajdú Kerület, addig Szabolcshoz tartozó területekkel kiegészítve, Hajdú megyévé alakult. Szolnok és Debrecen ezzel végleg megyeszékhely lett. Szegvárról Szentesre, Nagykálióból Nyíregyházára vitték át Csongrád és Szabolcs megyék székhelyét. Több fejlődő város (pl. Szeged, Békéscsaba, Kecskemét, Hajdúböszörmény, Karcag, Jászberény) harcba kezdett a megyeszékhely megszerzéséért. Ennek a hatásai közel egy évszázadra elnyúltak. Érdekharcok színezték a megyei kórházak, a törvényszékek, sőt a járásbíróságok székhelyének célszerű megállapítását, az állami szakigazgatás hivatalainak telepítését is. A regionális szakhatóságok, magasabb parancsnokságok szinte kivétel nélkül Temesvárra, Szegedre, Nagyváradra, Aradra kerültek. Feltűnhet a korábban nagy számú mezőváros jogállásának megváltozása. Az 1871. évi törvény után nagy többségük az olcsóbb igazgatással biztató nagyközségi státuszt választotta, nem lett jogállása szerint „rendezett tanácsú" város. A kormányok ezt követően 1945-ig nem támogatták a városok számának gyarapodását. Állami beruházásra, állami intézménytelepítésre ugyanis csak a városok számíthattak. (Azt, hogy a népes, nemegyszer a harmincezer főt közelítő