Szabó Ferenc: Két és fél évszázad az Alföld történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 25. (Szeged, 2008)

I. AZ ALFÖLD TÖRTÉNETE ÉS IGAZGATÁSA

Az árucsere tőkés vonásainak jelentősebb érvényét, egyúttal a földbirtokossággal egybefonódott vállalkozói réteg súlyát mutatta az első alföldi pénzintézetek létrehozása: Szegeden 1845-ben, Debrecenben 1846-ban került sor takarékpénztár életre hívására. Az ingatlanforgalmat, a gazdálkodást, a kereskedelmet egyaránt megélénkítő hitelszerzési és kamatoztatási lehetőségeket elsősorban a polgárság, továbbá a nagy- és középbirtokosok vették igénybe, de egyes városok és községek is éltek velük. A reformkor gazdaságfejlesztési törekvéseit képviselő szervezeteknek, főleg az Országos Magyar Gazdasági Egyletnek és a Védegyletnek a nagyobb városokban helyi tagozatai alakultak. Az Alföld megerősödésének érintett mérföldkövei és eredményei szorosan kapcsolódtak ahhoz az egyre bővülő, összetett művelődési fejlődéshez, amely a kuruc kor utáni békeévektől a reformkor végéig lezajlott. Az egyházaknak, az egyes településeknek éppúgy megvolt ebben a maguk része, mint az erős hagyományoknak, az országos tendenciáknak, köztük a felvilágosodás hatására megmozdult kormányzat egységesítőellenőrző szerepének (pl. az 1777. és az 1806. évi Ratio educationis kiadása révén). Mintegy 140 esztendő alatt az Alföld — különösen a népes mezővárosokban, de javarészt a kisebb falvakban is — a szerény színvonalú alsófokú oktatásban részesültek arányát nézve megközelítette a nem török-dúlta, szerencsésebb sorsú országrészek mutatóit. (Az egyháztaggá nevelésen túl, településenként persze igen nagy eltérésekkel, a felnövekvő lakosoknak 1830 táján már tizenöt-harminc százaléka elsajátította az írás-olvasás és a számolás alapjait. Ez az arány generációnként szembetűnően javult az 1840-es évektől.) Az alsófokú iskolahálózat kiépítése és minőségi differenciálódása a 18-19. század fordulójától élénkült meg, egyrészt II. József halála után a magyar nyelv érdekében folytatott politikai küzdelmek hatására, másfelől a felkészültebb tanítók szaporodásával. Ez utóbbi az ún. partikuláris rendszer alapján legtöbbször a debreceni kollégium diákjaiból lett „rektorok" működését jelentette, de több római katolikus gimnáziumban is folyt a tanítók képzése. A népoktatás bővítését a protestáns egyházközségek karolták fel jobban. A magasabb képzést nyújtó, az értelmiségi pályákra (leginkább jogászi, papi, tanári, kisebb számban hivatalnoki, katonai, orvosi, mérnöki, gazdászi) előkészítő gimnáziumok fenntartására a lehetőségeihez képest ugyanakkor minden felekezet gondot fordított. Ebben a püspökségek töltöttek be közvetlen irányító szerepet. Tudták, hogy a középvagy kisnemesi famíliák, polgárok sarjaiból, egyes jobbágyok, kézművesek tehetséges fiaiból verbuválódik a mindenkori közigazgatási és egyházi vezető réteg, de a mindennapi feladatokat ellátó alsópapság is. A közép- és felsőfokú oktatásban Alföldünkön a „kálvinista Róma ősi skólája", az 1588 óta működő — és a váradi iskola 1660. évi beolvadásával még nagyobb vonzással rendelkező — debreceni református kollégium képviselte legerősebben a folyamatosságot és a nyugat-európai szellemi áramlatokhoz kapcsolódást. Szoros érintkezésben a szintén méltán nagy hírű, állandó alföldi kisugárzású, és már 1566-tól felsőbb szintű képzést is nyújtó sárospataki kálvinista kollégiummal. A 18. század végén a debreceni kollégiumnak már közel kétezer diákja volt, s ebből négy-ötszáz lehetett a felsőfokon tanuló „akadémista".