Szabó Ferenc: Két és fél évszázad az Alföld történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 25. (Szeged, 2008)

I. AZ ALFÖLD TÖRTÉNETE ÉS IGAZGATÁSA

szönhető, hogy Ballá Antal 1790-es Duna-Tisza-csatorna tervét 1805-ben Vedres István alaposan kimunkált, nevezetes terve követte. (Az utána még jónéhányszor megtervezett, bár sokat vitatott vonalvezetésű, a szállítást-öntözést egyaránt szolgáló létesítmény tényleges munkálatai majd csak 1947-ben indultak el, s maradtak is abba. Talán nem örökre...) A búza, árpa, zab termesztésének vezető pozícióba kerülésével egyidejűleg néhány táji kultúra, mint az érmelléki, az arad-hegyaljai, a csongrádi bor-, a makói zöldség- és hagymatermesztés, vagy a szabolcsi, illetve a Szeged vidéki (a Tisza mentén délre is lenyúló) dohánytermesztés kibővülése vagy kiformálódása is elkezdődött. Ennek hasznában a földbirtokosok épp úgy érdekelve voltak, mint a paraszti rétegek, vagy a termeivények kereskedelmi gyűjtőhely-települései és a továbbító kereskedelem. Említést érdemelnek jórészt ide is kapcsolódóan Szegeden kívül a tiszai és a marosi faúsztatás, -eladás, -feldolgozás olyan csomópontjai, mint Szolnok és I.ippa. A korszakjelző nagy váltás következményei a kamarai földbirtokokkal folytatott, megmerevedett gazdálkodásra is hatottak. A kincstár változásokat határozott el az Arad, Csanád, Temes, Torontál, Bács-Bodrog megyékben a betelepítések után is saját kezelésében megtartott nagy kiterjedésű pusztákon. Ezeket a földeket mintegy hatnyolc évtizeden át, nagy arányú rideg marhatartás, ménestartás céljára leginkább erdélyi örmény kereskedők bérelték. Őket váltva a századforduló tájától — szintén legelő céljára — már egyes népesebb települések „árendálták" a pusztákat. Két évtized múlva inkább azért, hogy a saját határukban feltört földeken jó árral kecsegtető búzát, zabot termeszthessenek, de a még piacképes szarvasmarhatartást, másutt a birkatartást se kényszerüljenek visszafogni. (A bérelt legelőt egyébként feltörni, abból szántóterületet alakítani tilos volt, azt sem a kamara, sem más bérbeadó birtokos nem engedte meg.) Másik hasznosítási formaként ezekre a pusztákra a kincstár a 19. század elejétől egészen az 1850-es évek végéig (magánjogi kontraktussal és ideiglenes jogállásban, de szervezett közösségként) dohánykertészeket hívott. Az így született „telepítvények" a sok kézimunkát és egész évi lekötöttséget, külön hozzáértést igénylő, újabb agrárkultúrák a kezdeti belterjesség fontos kiinduló pontjai lettek. Lakosaik a 18. század végétől fogva egyre több helyütt megszervezett majorsági gazdálkodáshoz a biztonsággal tervezhető, ingyenes vagy olcsó szezonális (pl. aratás, nyomtatás) munkáskezeket is biztosították. (Ahol telepítvények alakultak, ott a tanyai gazdálkodás rendszere nem fejlődhetett ki, és emiatt az 1870-es évekig tanyák is alig jöhettek létre.) Hasonló „pénzfialó" és egyúttal bármikor kirendelhető munkaerőt nyújtó telepítvényeket — szintén szerződéssel és főként dohánytermesztésre — magánföldbirtokosok is jelentős számban alapítottak. A falu külsejű, de községként el nem ismert ilyen települések lakói a törvényi megnevezésben ún. hazátlan zsellér jogállásúak maradtak. Rájuk sem terjedt ki a Mária Terézia idején életbe léptetett, állami érdekből jórészt jobbágyvédő szándékú úrbéri rendelkezések hatálya, de gyakran még a vármegyék egyébként gyenge jogvédelmet jelentő tudomása sem. Mivel e telepek létrehozását, illetve nem ritkán előforduló megszüntetését, felszámolását semmiféle törvény nem tiltotta, a telepítvények népe teljes kiszolgáltatottságban élt.