Antal Tamás: Törvénykezési reformok Magyarországon 1890-1900. Ítélőtáblák, bírói jogviszony, esküdtszék - Dél-Alföldi évszázadok 23. (Szeged, 2006)

MÁSODIK RÉSZ - XII. FEJEZET: AZ ESKÜDTSZÉK PROBLÉMÁJA A GYAKORLATBAN: KÉT NEVEZETES JOGESET

ben a nép ítélete hatalmasan rádörgött az emberek lelkiismeretére, s gazdagította a tisztességes munkával élő polgárok erkölcsi öntudatát, az kétségtelen."

1035 A Pesti Napló szintén elismerően szólott a történtekről, s a társadalmi igazságosságot látta bennük megtestesülni a törvény hézagait kihasználó „raffinált, lelketlen, számító pénzüzérrel" szemben. Örömmel konstatálta, hogy „a polgári lelkiismeret a két Sibul-fiú rettentő helyzetét, a tömegember küzdelmének végtelen aránytalanságát megértette".

1036 A jogi és kifejezetten értelmiségi folyóiratok azonban már másként értékeltek. A Hét című irodalmi és politikai hetilap cikkírója hamis verdiktnek nevezte az esküdtszéki határozatot, amely a törvény hézagai és szigora miatt keletkezett. „Szomorú fény esik az egész középosztályra, amely ilyen ítéletnek éljenezni tud — állapította meg —, s nem sok dicsőség háramlik a magyarságra, amelynek éppen Szeged az egyik gócpontja."

1037 A Jog című tekintélyes szakmai hetilapban is megdöbbenést és nemtetszést keltett a döntés. Virág Gyula jogász hangoztatta nézetét: „ha már az esküdtbíróság intézményét nélkülözhetetlennek, és tényleg ideális igazságosztó hatalomnak tartják, ne elégedjenek meg olyan elemek részvételével, akiknek egyéb qualifikációjuk nincs, mint az írni-olvasni tudás és a 20 K. állami adófizetés képessége, hanem alkalmazzuk erre a funkcióra a lakosságnak azt a részét, amely értelmi fejlettségével az átlagos színvonalon állóknak is felette áll, a társadalom eleje és veleje [...]." Ha ekként járunk el, a cikkíró szerint is születhet gondolkodni képes esküdtszék, amely a jogrendet nem veszélyeztető határozatokat hoz majd.

1038 A Jogtudományi Közlöny hasábjain Heimann Jenő sem tartotta eléggé érettnek Magyarországot az esküdtbíráskodás kiterjesztésére. A szegedi felmentő határozat elemzése nyomán rámutatott: „az esküdt nem bíró, hanem ember, ki mint ilyen a vádlottban szenvedő embertársát látva, önkénytelenül a felmentésre hajlik". Egyetértett abban, hogy az esküdteket határozatuk meghozatalában olyan szubjektív momentumok vezették, melyek az igazságos, s még inkább pártatlan verdiktet kizárták. Ismét érdemes idéznünk fájdalmas sóhajtását: „ha Szilágyi Dezső megérhetett volna néhány évi statisztikát s láthatta volna, mint mentik fel nyakra-főre az esküdtek a leggonoszabb bűnösöket, az elfajulás láttára — mondom — maga felkiáltana: Nem ezt akartam én, nem ezt." Míg az esküdteknek csupán lelkiismeretére volt bízva az ítélkezés, addig az intézményt nem csak helytelennek, de károsnak tartotta.

1039 Ugyanott ellenben — miként az előző fejezetben már említettük — Kenedi Géza éppen a bírói cognitio megmerevedésének élő ellenszerét látta az esküdtszékben: reális és kiforrott jogérzetet vélt felfedezni az esküdtekben, amely megfelel a jog eszméjének és diadalának.

1040 Budapesti Hírlap. 1904. június 25. (175. szám) 1-2. p. PN 1904. június 24. (174. szám) 1-2. p. A Hét. 1904. június 26. (26. szám) 414-416. p. Virág Gyula: A magyar esküdtszéki intézmény. A Jog. 1904. július 24. (30. szám) 222. p. Heimann Jenő: A szegedi verdict. Jogtudományi Közlöny. 1904. július 15. (29. szám) 238-239. p. Kenedi Géza: A szegedi verdict. Jogtudományi Közlöny. 1904. július 1. (27. szám) 217-218. p.