Bánkiné Molnár Erzsébet: A Jászkun autonómia - Dél-Alföldi évszázadok 22. (Szeged,2005)
AZ EGYÉNI GAZDÁLKODÁS LEHETŐSÉGEI
sák. 739 A megfogalmazás ellentmondásossága szembetűnő, s a tanács és a nagyobb redempciójú birtokosok összefonódására mutat. A legeltethető állatok számának időnkénti szabályozását a legelők területének módosulása, többnyire a váltott legelők csökkenése követelte ki. A népesség növekedésével szükségszerű lett a szántók növelése, amire legelőfeltörésekkel vagy pusztabérletekkel kerülhetett sor. 1804-ben pl. Majsa panaszkodik a kerületi közgyűlésen, hogy kénytelen volt egyetlen baromjáró pusztájának, Kígyósnak egy részét szántásra felosztani, mivel a korábban szántónak árendált Pálost mások nyerték el. 740 Bár az árutermelő legeltető állattartás volt a kerületek fő jövedelemforrása, a növekedést gátolta, hogy újabb legelővásárlásokra nem nyílt mód. Hiába volt joguk a vásárlásra, ha nem volt eladó legelő. Az egyetlen bővítési lehetőség a legelőbérlet volt, amivel éltek, sőt mint említettük az önkormányzatban megszerzett helyzeti előnyükkel a redemptusok olykor visszaéltek. Gondoljunk a fűbér megállapítására. A Nagykun Kerületben 1786-ban a legelők bővítése érdekében hatalmas árvízmentesítési munkálatokba kezdtek. A nagykunsági települések határának gyakran 2/3ad részét elborította a Tisza áradása, ezért óriási jelentőségű volt a Mirhó-gát megépítése. Bellon Tibor szerint „a gát megépítése a XVIII. századi nagykun társadalomnak a redempcio mellett a legnagyobb szabású összefogása volt". 741 Mindazonáltal a legelőhasználat szabályozása központi kérdés maradt. Azok a redemptusok, akik tőkeföldjüket eladták legelőfelosztásokat követeltek, a többi állattartó pedig legelőhasználatot. Az egymásnak feszülő követelések a jászkun autonómia és földtulajdonlás keretei között megoldhatatlanok voltak. A földnélküli állattartók egyre növekvő legelőbért kényszerültek fizetni. A jószágtartó idegenek árendálását pedig csak korlátozni tudták, de megszüntetni soha nem lehetett, hiszen a teljes tiltás a jászkun földtulajdonos alapvető szabadságjogait sértette volna meg. A feszültség levezetésében egy-egy kitelepülési hullám csak átmeneti enyhülést eredményezett. Az osztatlan közös redemptus tulajdonban hagyott legelők a felosztásukig forrásai maradtak az árutermelő állattartásból eredő gazdasági növekedésnek, s a legeltetési lehetőségek körüli folytonos vitáknak és társadalmi konfliktusoknak. A legelőfelosztások az 1840-es évektől a tagosításokkal egybekapcsolva az 1800-as évek végéig elhúzódtak és teljesen új birtokszerkezetet eredményeztek. 1846-ban Szabadszálláson más taktikához folyamodtak. Néhány commorans juhász a főkapitányhoz fordult a fűbér elengedése miatt, mondván „mint szolgálatban lévő juhászok gazdájukhoz úgy szegődtek, hogy mivel gazdáj oknak a közlegelőben aránylagos jogok van, a közlegeltetésben folyamodók is osztoznak." 742 A főkapitány visszautalta a kérelmet a tanács hatáskörébe, ahol kissé gunyoros döntést hoztak. A földnélküli folyamodóknak minden adót meg kellett fizetni, ami más birtoktalanokra is vonatkozott, de a tanács kijelentette, abba nem szól bele, hogy a juhászok vagy gazdájuk fizeti, arról megegyezhetnek egymás között. Ámbár, jegyzik meg „eddig... a BELLON Tibor 2001. 132. SZML JK kig. Fasc. 1. N e 773/1804. BELLON Tibor 1996. 27. SZML JK Fasc. 4. N y 2115/1846.
