Blazovich László: Szeged rövid története - Dél-Alföldi évszázadok 21. (Szeged, 2007)

VI. AZ ÚJRAFELEMELKEDÉS KORA (1686-1849)

pén létezett 188 településhez képest a 18. század végén 38 és 1910-ben is csak 77 állt, jóllehet a népsűrűség már az 1850-es években elérte az országos átlagot. Szeged — mint említettük — a hódoltság felszámolása után hamar megindította a birtokai visszaszerzésének ügyében az eljárást. A neoacquistica commissio már 1700ban elfogadta Tápé és a Vártó (Holt-Tisza) iránti igényének jogosságát. Szentiván és Százegyház — mivel akkor még a Török Birodalomban feküdtek — iránt kinyilvánított birtokjogát azonban nem ismerték el. Nagy gondot jelentett, hogy — bár Mátyás királytól a szegediek a kunokkal azonos legeltetési jogot nyertek a kun pusztákra, azokat I. Lipót császár 1702-ben félmillió forintért elzálogosította a német lovagrendnek, amellyel a város alapvető jogait sértette meg, és létfeltételeit tette bizonytalanná. A Rákóczi-szabadságharc idején a birtokviszonyok éppoly kaotikussá váltak, mint a törökkor idején. 1712-től kezdte jogait határozottabban érvényesíteni a lovagrend. Előbb az általunk már ismert Joseph Cometh kamarai prefektusra bízta a puszták hasznosítását, majd halála (1718) után Temesvári János szegedi főbíróra ruházta e feladatot Orczy István jász-kun főkapitány. Az új bérlők megjelenése veszélyeztette a szegediek pozícióit, ugyanakkor a szabad királyi város jogának megszerzése erősítette azokat. Ám éppen ekkor, 1719-ben telepítette újra Orczy István Heves és Nógrád megyei jobbágyokkal Dorozsmát. Számos vita és összeütközés nyomán a város végül 1723-ban elhatározta per indítását a kun puszták ügyében. A perbe bocsátkozás időpontjával (1725. április 18.) egy időben a felek: a város és a lovagrend egyezkedni próbált, amelynek eredményeképpen az első lépésben Szeged lemondott Dorozsma, a lovagrend pedig Szentmihálytelek területéről. Megállapodtak továbbá arról, hogy a Szeged és Dorozsma között felállított határok véglegesek. Szeged lemondott az összes kun puszta legeltetési jogáról, ennek fejében viszont megkapta Csengelét, továbbá a lovagrend átengedte Átokháza, Csólyos, Pálos és Kömpöc puszták használati jogát. A felek a peregyezséget azonban nem jelentették be a bíróságon, ezért a per tovább folytatódott, és a határvillongások tovább tartottak. Végül a jogvitát a fenti 1726-ban született egyezség alapján zárták le. A határokat 1737-ben Almási János és Stösszel Kristóf királyi táblabírák hitelesítették. A kun perekkel egy időben a város törekedett a keleti és déli határainak a rendezésére is. Keleten Tápé és Algyő között az Erdődy majd Pallavicini uradalom birtokosaival többször: 1728-ban, 1733-ban majd 1755-ben és 1813-ban került sor a határok megállapítására. Délen egyrészt a határőrvidék uraival, másrészt Szabadkával, korabeli nevén Mária Terézia várossal, kerültek birtokjogvitákba. Végül 1730. június 19-én III. Károly király új adomány címén, ami a régiek újra adományozását jelentette, az alábbi pusztákban erősítette meg Szeged birtokjogát: Engi homokja, Csikós semlyékje, Kántor semlyékje, Móra halma, Buzgány halma és Pap halma. 1731-ben pedig újabb királyi adománylevéllel nyerte el véglegesen Csórva, Kereset, Kistelek, Öttömös, Röszke és Zákány pusztákat. A határőrvidéktől 1732-ben tárgyalások és kártalanítás után került vissza a városhoz Röszke. Kisülés és Bilisics pusztákra pedig 8000 forint lefizetése mellett vegyes adományként tett szert a város 1750-ben. A város birtokügyei, és határának alakulása azonban a fentiekkel nem zárultak le. Időrendben haladva előbb, az alsóvárosi határral szomszédos Horgos és Szentpéter