Blazovich László: Szeged rövid története - Dél-Alföldi évszázadok 21. (Szeged, 2007)
VI. AZ ÚJRAFELEMELKEDÉS KORA (1686-1849)
Az elkövetkező időben Szeged polgársága alapvető jogsérelmet nem szenvedett. Az ország hosszútávra kialakított politikai, társadalmi és gazdasági szervezete biztosította a békés életet és a gyarapodás feltételeit, amelyekkel a város lakosai éltek is a régió többi városaival együtt, amelyek közül Szabadka, Temesvár és Zombor városunkhoz hasonlóan a következő években szintén elnyerte a szabad királyi város rangját. A békés élet feltételei és a gazdasági konjunktúra meghozta számukra a felemelkedés lehetőségét. A Délvidék és városunk néhány évtized elteltével gazdasági tekintetben felzárkózott az ország más régióihoz. 2. ÚT- ÉS FORGALMI VISZONYOK Mint korábban leírtuk már, Szegedet a vízi és szárazföldi utak találkozásánál létrejött forgalom és piac hozta létre és éltette békés és háborús időkben egyaránt. E helyzete a török kort követően sem változott meg. A Maros a középkor óta a só- és fakereskedelem fontos útvonala volt, és az is maradt a vasút megjelenéséig. Nemcsak Erdély, az egész ország gazdasági vérkeringésének fontos ütőerét jelentette. A Tisza pedig a Duna és a Száva vízi útjával kötötte össze Kelet- és Dél-Magyarországot. A folyószabályozásokig vízi közlekedésre használták a Maros fattyúágait, a Szárazeret és az Arankát, valamint a Temest és Begát, magasabb vízállás esetén a Tisza és a Maros mentén kialakult vízivilág tavait és ereit. Vásárhelyről például csónakkal, alkalmanként hajóval lehetett Szegedre járni és vissza. Utazni csónakon és ladikkal lehetett, a szállítást hajóval és tutajjal, valamint több tutaj összekapcsolásával ún. lápon bonyolították. Románok és rutének ácsolták és kötötték a tutajokat, és vezették le Szegedig vagy tovább. A fenyőfából készült tutajokra került az áru: újabb szálfa, illetve keményfa rakományok, só és cserépedények vagy gyümölcsszállító kasok. A fahajónak két formáját használták. A 3-4 ezer bécsi mázsa befogadására alkalmas nyitott tetejű luntrát rövidebb utak alkalmával vették igénybe, illetve olyan árut szállítottak velük, amelyeknek nem ártott az eső. A nagyobb 6-8 ezer bécsi mázsa űrtartalmú fedeles vagy tetejes hajókon messzebbre, Pestre vagy Győrbe szállították a gabonát vagy sót. Berzeviczy Gergely 1797-ben a Tiszán folytatott közlekedésről az alábbiakat írta: „A Tiszán Szolnokig tutajok, azon túl a Dunába való szakadásig nagyobb hajók is járhatnak. Tokajtól fogva oly lassan foly, hogy vize egy óra alatt alig ezer ölet halad, és tóhoz hasonlít. Ezt a lassúságot a csekély esés és az igen nagy kanyarulatok okozzák. A folyó ellenében való hajózáshoz egész Szeged alattig vontató utak léteznek, amelyeken a hajókat részint lovakkal, részint emberekkel húzatják fel. Szeged felett sok helyen a Tisza túlhág a magas partjain, mind a két oldalon náddal benőtt mocsarakat képezvén, melyek a medret is elrejtik. Máramarosból és Beregből sót és fát szállítanak rajta, azontúl pedig dohányt." Berzeviczy leírása a Maros és a mellékfolyók hajózási körülményeit is jellemzi. A közlekedés tempóját mutatja, hogy Győrbe és vissza egy hónap alatt sőt azon túl terjedő időben fordult meg egy hajó az időjárástól és a vontatási viszonyoktól függően. A változás a gőzhajózás beindulásával következett be, és változott meg a középkori tempó. A rendszeres gőzhajózás 1846-ban indult a Hermina majd a Pannónia, később
