Blazovich László: Szeged rövid története - Dél-Alföldi évszázadok 21. (Szeged, 2007)

V. A TÖRÖK HÓDOLTSÁG KORA (1543-1686)

tak el egyházi, lelki szolgálatot (bibliamagyarázat, prédikáció, keresztelés), akik nem végeztek egyházi tanulmányokat, és világi emberként éltek. A súlyos paphiány miatt azonban az egyház kénytelenségből elviselte tevékenységüket. Bár kevés nyoma van, a török korban mindvégig létezett Szegeden a protestáns gyülekezet, amely az idők folyamán a helvét hitvallást vette fel és követte. Templomukként feltehetően az egykori felsővárosi Szent György-plébániatemplomot használták, amely mellett iskola is működött. 1589 és 1591 között az a Foktövi János volt az iskolamester, aki később váci lelkészként prédikáció gyűjteményt és énekfordítást adott közre. A gyülekezet erejét mutatja, hogy 1567 táján nyomda is dolgozott Szegeden, ahol Méliusz Juhász Péter Újtestamentum fordítását nyomták ki. Mivel több szegedi nyomdatermék a műhely létét nem bizonyítja, a kutatók egy része kétségbe vonja a 16. századi szegedi nyomda létét. Sőt a katolikusok mellett az irodalomban is nyomot hagytak a protestánsok. Szegedi Lőrinc Theophania című munkája 1575-ben jelent meg Debrecenben. A mű dramatizált formában mutatja be a reformátusoknak a házasságról és a családról valamint a szülő gyerek viszonyról vallott felfogását. Nicolaus Selnecker iskoladrámáját ízes magyar, szegedi nyelven szólaltatja meg a szerző. Az 1570-1580-as években a szentlélek istenségét tagadó antitinitárius vallás is szerzett hívőket magának Szegeden, ugyanis Basilius István 1580-ban járt a városban a Dávid Ferenc tanítását követő szegediek meggyőzése céljából, akik azonban az Alföldön élt hittársaikhoz hasonlóan nem hallgattak szavára. A Szegedre beköltöző délszlávok közül a törököknél martalócként szolgáló ortodox szerbek külön egyházat alakítottak a Palánkban. Papjaik közül Györgynek, „a bácsi területű Szeged vára metropolotájának" a nevét két könyv bejegyzése őrizte meg az utókor számára. Feltehetően ő gyakorolta a lelki főséget a bácskai szerbek fölött. A 17. században egyre több a török által sokácnak nevezett dalmata, katolikus délszláv, azaz bunyevác érkezett a városba, akiknek jelenléte nem változtatta meg a vallási összetétel képét. Az alsóvárosi kolostorban 1655-től folyamatosan szolgált dalmát igehirdető. A délszláv, szegedi származású Szegedi Fábri Andrást 1656-ban a rend magyarországi provinciálisává választották. Ha Szeged és vidéke hódoltság korabeli történetének mérlegét meg kívánjuk vonni, a körülményekhez alkalmazkodás, a fokozatos gazdasági és szellemi leépülés mellett, mindenképpen óriási tette az értelmisége által vezetett korabeli elődöknek, hogy a város a folyamatos szláv előrenyomulás ellenére megmaradt a nyugati és magyar kultúra legdélibb végvárának. Szegedre a hosszú, majd 150 év alatt bizton jöhettek azok tanulni, akik a nyugati keresztény hitben, kultúrában és magyarságban akartak erősödni.