Blazovich László: Szeged rövid története - Dél-Alföldi évszázadok 21. (Szeged, 2007)

V. A TÖRÖK HÓDOLTSÁG KORA (1543-1686)

már írásos nyoma maradt fenn a szegedi bortermelésnek, amelybe a mohamedán lakosság szintén bekapcsolódott. A szegedi határ egyébként más szomszédos településekéhez hasonlóan, ahol már korábban folyt szőlő termesztés, lehetőséget adott szőlőskertek telepítésére. Az ősmesterségek közé tartozó halászatot a szegediek a török hatalomátvétel után ugyancsak folytatták. A városlakók számának csökkenésével együtt fogyott a halászok száma, akik a 16. század végén a Tisza folyóhoz közel eső Bánfalva, Fazékszer és Szent György utcákban laktak. 1546-ban még természetben rótták le adójukat, a kifogott hal tizedét szedték be tőlük, később pénzben adóztak. A többségük 55 akcse általány adót fizetett. A szegedi halászok a főfolyók mellett az ártéri vizeken szintén halásztak. A hálók és a varsa mellett a rekesztést alkalmazták a kisebb vizeken. A valódi mesterek, a kézművesek aránya a városi lakosságon belül a magyar-török hatalomváltás után kevéssé változott. Az 1522. évi 17,8%-hoz képest 1546-ban és 1578-ban 12%, 1554-ben 15%-ra tehető. Még magasabb lesz az arány, ha a Palánkban letelepedett török és délszláv mestereket szintén számba vesszük. Itt tizenkét mesterségben 23-an dolgoztak. A szép statisztika azonban korántsem mutat olyan csinos arcot, ha a lakosságon belüli arányon túl a mesterségek számát vesszük szemügyre. 1522-ben 47 szakma képviselőjét jegyezték fel a városban, a hódoltsági idők vizsgált három évében pedig csak 20-24 ipari ágazat képviselőjével találkozunk, 1670 körül pedig csak 15 szakma képviselőjét találjuk a városban. Szeged azonban még így is előtte állt a Hódoltság másik nagyvárosa, Kecskemét kézműiparának, ahol a 16. század második felében a kézművesek számaránya a lakosságon belül 19%-ra rúgott, ám az összeírásokból 17, majd 24 illetve 19 szakma képviselőjét lehet kigyűjteni. Az 1559-es kiugróan magas 24-es szám talán azzal hozható kapcsolatba, hogy a Szegedről menekülő iparosok egy része Kecskeméten telepedett le, majd onnan hamarosan tovább állt. A mezővárosok iparára jellemző a helyi mindennapi szükségletek kielégítését célzó iparágak jelenléte. A szegedi nevekből hasonló tendencia derül ki, ami szintén a városi élet leépülésének bizonyítéka. Egyedül az ötvösök jelenléte szembetűnő a fazekasok, szabók, szűcsök, szíjgyártók, vargák, kovácsok és mások táborában. Igaz, ez időben a mezővárosok lakossága szívesen díszítette magát és lakását az ötvösművészet termékeivel. Sajátos viszont 1668-ban egy órás (horologista) jelenléte. Nagy számban éltek a városban molnárok, akik a Tisza vizének erejét használták malmaik hajtására. 1546-ban 25, a század végén pedig alig kevesebb mint 20 malom őrölte a szegediek számára a gabonát. A városban virágzó céhek közül a török hatalomátvétel után egy ideig működött az ötvösök céhe, a mészárosoké viszont az egész korszakon át fennmaradt. A törököknek — mint említettük — jószolgálatot tettek a levelek kézbesítésével, csapataik kalauzolásával és információkkal. Ezért a hódoltság utolsó évtizedeiig adókedvezményeket kaptak, és saját bírót választhattak, tehát a város külön fertályában, mahalle-ban lakó mészárosok felett nem gyakorolt hatalmat a városi tanács. A szegedi mészárosok, bár űzték a távolsági kereskedelmet, utóbb elsősorban hús vágásból és árusításból éltek.