Blazovich László: Szeged rövid története - Dél-Alföldi évszázadok 21. (Szeged, 2007)

VIII. A 20. SZÁZAD MÁSODIK FELÉNEK RÖVID TÖRTÉNETI VÁZLATA (KITEKINTÉS)

ságban és elnagyolva választ lehet adni, de a valóságra csak az eseményekben résztvevők naplóiból, írásbeli vagy szóbeli visszaemlékezésből fog fény derülni. A tanácsok a közigazgatás számos ügyes-bajos dolgát megoldották, dolgozóik általában becsületes munkát végezve látták el feladatukat, sokszor ugyanolyan, sőt nagyobb létbizonytalanságban, mint a más munkahelyen dolgozók, mégis számos megoldatlan kérdés maradt, amelyet egyre tisztábban láttak a rendszer létrehozói és irányítói. Végeredményben a tanácsoknak — bár elvileg ezért is hívták őket életre — nem voltak tömegkapcsolatai, éppen a tanácstagok választásában a területi elv és önkormányzati forma kiiktatása miatt. Az állandó bizottságok és a tanács testületeinek szerepét elhalványította a vb-k jelentősége. A tanácsok 1954 előtt főképp a begyűjtéssel foglalkoztak, ami eleve idegenné, sőt gyűlöletessé tette őket a lakosság szemében. A túlzott centralizációs törekvés miatt, amelynek szolgálóleánya lett minden helyi tanács, szinte nem létezett helyi, községi politika, aminek következtében sematikussá, arctalanná váltak a helyi politikusok és tanácsi vezetők. A tanácsok vajmi kevés gazdasági önállósággal rendelkeztek. Nemegyszer vétettek a törvényesség ellen, amelynek nem sok jelentőséget tulajdonítottak. Mindezekhez belső szervezeti zavarok is járultak. Talán legfontosabbként a járások és városok, valamint a nagyvárosok és a megyék között feszülő ellentéteket említhetjük meg. A felsorolt bajok végül is a sztálini típusú berendezkedés tényéből származtak, amelyet végérvényesen félretenni nem lehetett, mégis felmerült a változtatás, javítás igénye. így született a második tanácstörvény 1954-ben, amellyel a felmerült gondokon próbáltak segíteni. Hiába látta világosan a tanácsrendszer politikai kudarcát a legfelsőbb pártvezetés, az adott struktúrán a kor szellemisége miatt képtelen volt változtatni. Az 1954. évi X. törvény mindenekelőtt a tanácstestület szerepét és tekintélyét hangsúlyozta, meghúzta a választóvonalat a vb és a tanács között. Nemcsak azzal, hogy az addigi vb-elnök elnevezést tanácselnökre változtatta, hanem azzal is, hogy a vb a tanácsülések közötti időben nem helyettesíthette a tanács testületét. Meghatározta a tanácstagok jogait és kötelességeit, emelte a tanácsi bizottsági munka tekintélyét. Szervezeti tekintetben pontosan meghatározta az általános hatáskörű közigazgatási és szakigazgatási szervek vonulatait, alá- és fölérendeltségi rendszerüket. Ugyanakkor számos féket is meghagyott a szervezeten belül, amelyek a centralizációt erősítették, így például a megyei és városi vb-k egymás alá- és fölérendeltségét, amelyet csak a korszak legvégén szüntettek meg. A törvény lehetővé tette a városok önállóságának növekedését azzal, hogy azok java részét kivette a járások hatásköréből, és a megye alá rendelte, ugyanakkor négy várost (Miskolcot, Debrecent, Pécset és Szegedet) közvetlenül a központi szervek irányítása alá vont megyei jogú város elnevezéssel, egyúttal lehetővé tette, hogy ezen városokban kerületi tanácsokat hozzanak létre. Jelentősen megváltozott a tanácstagok választásának módja. Eddig lajstromon szerepeltek, tehát az összes szavazó az összes tanácstagra szavazott, most tanácstagi kerületeket hoztak létre, és itt indultak a jelöltek, ebből következően a körzet a számára kijelölt személyre szavazhatott. A területi elv bevezetése a többi változtatáshoz képest formálisan jelentős előrelépés volt a demokratizálódás útján, ám a gyakorlatban a továbbiakban is megmaradt az erőteljes centralizmus, a pártirányítás pedig, amelyet