Blazovich László: Szeged rövid története - Dél-Alföldi évszázadok 21. (Szeged, 2007)

VIII. A 20. SZÁZAD MÁSODIK FELÉNEK RÖVID TÖRTÉNETI VÁZLATA (KITEKINTÉS)

pőiparban, a Zsámboki fazék- és cserépkályha készítőket, a Krier és Pónyai férfiszabókat, az Ábrahám, Börcsök, Farkas és Hódi fűszerpaprika készítőket, a Szolcsányi kalaposokat, a Dennert kelmefestőket, a Jójárt kőműveseket, a Burkus könyvkötőket, a Bán és Varga köteles családot, a Szeles szobafestőket, a Bányai szűcsöket, továbbá a Barta, Bartos, Becsey, Beck, Bodó, Csonka, Dózsa, Hirschl, Horváth, Ketting, Martonosi és más kereskedő családokat. Ma már tudjuk, hogy a városnak e karaktert adó rétege a gazdaság fejlődése során lassú átalakuláson, változáson ment volna keresztül, ideológia vezérelte gyors felszámolása nemcsak számukra, az egész társadalom számára feszültség kialakulásával és jelentős kárral járt. A társadalmon belüli feszültségeket tovább növelte, hogy Szegeden 1949 elején még 7000 munkanélkülit regisztráltak, és a munkanélküliséget csak az 1950-es években tudták felszámolni. A munkanélküliség elsősorban a mezőgazdasági és ipari bérmunkás rétegeket sújtotta, akiknek jövedelme a többi rétegekéhez hasonlóan szintén csökkent az 50-es években, ami az életszínvonaluk romlását hozta magával. Mivel helyiek nem állnak rendelkezésünkre, országos adatokkal illusztráljuk a fentieket. Az állami alkalmazásban állók (munkások, tisztviselők) jövedelme 1948-ra elérte az 1938. évi 90%-át. Ettől kezdve azonban folyamatosan zuhant, és 1952-ben már csak 66%-át kapták. Az ország és benne Szeged lakossága lehangoló szegénységben élt. A lakások bútorzata nem változott, a foltozott ruha nem volt szégyen, csak a piszkos. Nyáron mezítlábas gyerekek járták az utcát. A melegítő (mackó), lódenkabát és svájcisapka általános viselet volt. Étkezéskor ritkán jutott hús az asztalra. A zsíros és lekváros kenyér a gyerekek számára felséges ételnek számított. A lakásokban általában egy helyiséget fűtöttek, a hideg ágyakat lefekvés előtt Szabad népbe csomagolt, előzőleg felforrósított tetőcseréppel melegítették. Az általános szegénységen belül viszont egyenlősdi megvalósítására törekedett a politikai és állami vezetés. Az orvosok átlagosan hozzávetőlegesen annyit kerestek, mint a különös figyelemmel kezelt vájárok. Egy középiskolai tanár majdnem annyit vitt haza, mint egy géplakatos. A legalacsonyabb béreket a hagyományokhoz híven a mezőgazdasági munkások keresték. A munkások és alkalmazottak bérének 75-80 %-át kapták a termelőszövetkezeti parasztok, 65-75 %-át az állami gazdaságok dolgozói. Mivel erre az időre Szeged külterületének jelentős részét elvesztette, lakosságának jövedelmi viszonyai megközelítették az országos átlagot. Főképp azért nem érték el, mert a város ipari szerkezetében rendkívüli túlsúllyal képviseltette magát a könnyű- és élelmiszeripar. A környéken mezőgazdaságból élők pedig kevesebb jövedelmüket otthon végzett túlmunkából származó keresettel egészítették ki. Az erőteljes homogenizálódás folytatódott 1956 után, aminek következtében három nagy tömb alakult ki a társadalomban: az ipari, közlekedési és kereskedelmi munkásoké, a mezőgazdasági dolgozóké (tsz tagok és állami gazdaságok munkásai), valamint az értelmiségé, amelyeken belül további alcsoportok léteztek. Összetételükben nagy szerepet játszott a szakképesítés. További lényeges változást hozott az, hogy az 1970-es évek végére megszűnt a két világháború közötti időszakra és az ötvenes évekre jellemző mérhetetlen szegénység. A jövedelmek állandó emelkedése mellett az egalitárius szemlélet az 1980-as évek elejéig tartott. A társadalom legjobban és leggyengébben kereső tíz százaléka között csak 3,8-szoros volt a különbség, aminek nagy sze-