Blazovich László: Szeged rövid története - Dél-Alföldi évszázadok 21. (Szeged, 2007)

II. ELŐDEINK

padlótéglácskák csanadi társaikkal együtt bizonyítékai a római jelenlétnek, és annak, hogy Partiszkon valóban a mai város legősibb, leginkább megtelepedésre alkalmas helyén állt. Egyébként földrajzi és forgalmi helyzeténél fogva nem véletlen, hogy más népek korábban és későbben egyaránt „rátaláltak" a stratégiailag fontos helyre. A kései szarmata kor — mint említettük — egybe esik a nagy népvándorlás hajnalával. A keletről induló nagy nyomás hatására a népek vándorút] a lesz a Kárpát-medence. A nagy népmozgás első hírnökei, a vandálok végül Észak-Afrikában leltek hazát. Annak emlékét, hogy az Ibériai félszigeten is állomásoztak egy ideig, Andalúzia neve máig fenntartotta. A szarmaták vidékünkön tartózkodásának utolsó, kései időszakában a keletről jövő germán népek, a gótok és a gepidák egyre inkább kiterjesztették hatalmi övezetüket. A gótok Erdély felől, a gepidák pedig a Tisza felső folyásának irányából nyomultak dél felé. 332-ben a nyugati gótok megtámadták a szarmatákat, akik csak római segítséggel (Nagy Konstantin császár) tudták a veszélyt elhárítani. Ugyanakkor a szabadok és a szolgák, akik kezébe a gót veszély idején fegyvert adtak, szembeszálltak uraikkal. A belső harc ellenére támadásokat intéztek a római limesek ellen, megfékezésükre II. Konstantinus császár 358 tavaszán büntető hadjáratot indított. Egy részüket messze űzte, majd visszatérve immár a szabadokkal együtt hódoltatta a szolgák népét a Maros előtti területen is. Támogatásával a szarmata szabadok megszilárdították hatalmukat. A császár saját vérükből való királyt is állított számukra, amely elrendezés következményeként a szarmaták a hunok megjelenéséig urai maradtak Szeged és környéke területének. A szarmaták ebben az időben az árterek, azaz a rétségi vidék kiemelkedő hátságain egyrészt nagyobb faluszerű településeken laktak, másrészt egymás mellett sűrűn elhelyezkedő tanyaszerű telepeken éltek, ami földművelő és állattartó életmódjuk egyértelmű bizonyítéka. Kerámiájukra jellemzőek a szürke, lesimított, vagy bekarcolt, egyenes vagy hullámvonalakkal, bordákkal díszített edények. A szarmaták sírleleteik mellett más emlékeket is hagytak ránk. Minden bizonnyal ők építették azt a nyomaiban még látható sáncrendszert, amely mellett északi és keleti határukat védték a betolakodókkal szemben. A hosszan elnyúló védelmi rendszer sem nyújtott menedéket számukra, mert a Tisza bal partján új, addig ismeretlen nép jelent meg, amelyet egységes leletanyaga alapján Tápé-Malajdok csoportnak nevez a régészettudomány, és amelyet a gepidákhoz köt. Bár efféle leletanyagot a folyó jobb partján Sándorfalva-Eperjesen szintén feltártak, mégis azt kell mondanunk, hogy a hunok megjelenésével bekövetkezett nagy népmozgás, menekülés, tovább vándorlás ellenére a szarmaták a Duna-Tisza közén a helyükön maradtak. E változások általában sohasem úgy következtek be, hogy az egész népesség távozott. Gyakran jelentős egységek maradtak eredeti helyükön, amelyek később beolvadtak az érkező új népességbe, vagy ritkán az utóbbiak az előbbiekbe. Gondoljunk csak a Baskíriában maradt egykori, Julianus barát által felfedezett magyarokra, akiket végül a tatár roham söpört el, és vert szét véglegesen az őshazában. Az eddig viszonylag stabil etnikai képet a hunok szélvész gyorsaságú Európába törése változtatta meg. Az itt élt népek közül többen a helyükön maradtak, mások nyugat felé, illetve a Római Birodalomba kéredzkedve menekültek. A 375 táján feltű-