Blazovich László: Szeged rövid története - Dél-Alföldi évszázadok 21. (Szeged, 2007)
VII. A POLGÁRI VÁROS
geden az egész korszakban a legvagyónosabbak közé a zsidó, német és magyar származású nagykereskedők tartoztak, mellettük jóval kisebb számban jelentek meg a szállítással, iparral és banki tevékenységgel foglalkozó csoportok. Bár a virilisek listája nem mindig tükrözte teljesen a legvagyonosabbak körét, mégis a legjobb forrás, amely alapján közel juthatunk hozzájuk. Az 1875-ben készült listán, bár a foglalkozás nincs még feltüntetve — arról tájékoztatást ad Habermann Gusztáv: Adattár a szegedi polgár-családok történetéhez című munkája —, a kereskedéssel, szállítással foglalkozók állnak az első helyeken. A szegedi nagypolgárság körében a kiegyezéstől az első világháború végéig olyan jelentős változásokat nem látunk mint például a főváros esetében, ahol már a 80-as 90es évekre eltűntek a nagypolgárok közül a régi „Bürger-ek", és helyüket a „homo novusok", az újonnan meggazdagodók foglalták el, akik ezután a megmaradt régi családokkal nemzedékekre megszilárdították pozícióikat. Szegeden a korszakban mindvégig ott találjuk a hajós gabonaszállításban meggazdagodott, már a reformkorban felemelkedett család tagját, a később magántőkéjéből élő és a banki világban tevékenykedő Zsótér Andort. Mindvégig az első tíz adófizető között szerepel a Wagner kereskedő család valamelyik tagja. Az élvonalban maradnak az Eisenstádter később Enyedire magyarosított család tagjai, nagykereskedők, a palota építő Kiss Dávid és örökösei, háztulajdonosok, a fakereskedő és gőzfűrész üzemet működtető Winklerek, valamint a palotájáról híressé vált ugyancsak fakereskedő Milkó család. Az első 50 család között hosszan jelen van Back Bernát neve, továbbá helyet kérnek maguknak az ugyancsak kereskedő Holtzerek, Riegerek később Csorvayak, az Aignerek, Pick Márk és Jenő, Juranovits Ferenc vendéglős majd szállodatulajdonos és szakmabéli társa, Kass János. E kereskedő és iparos csoportba az értelmiség közül a tőkepénzes és ügyvéd Gróf Árpád és Rósa (Rosenfeld) Izsó emelkedtek fel mint szakmájuk vagyonos reprezentánsai. Ebbe a csoportba még gyógyszerészek és orvosok kerültek nemcsak szakmai teljesítményük, hanem vagyonuk jövedelméből következően. A korszakban az egyes családok között bekövetkezett vagyoni ingadozás mellett további mozgásra figyelmeztet, hogy az 1875-ben még második helyen álló, a korábbi időszak szegedi iparának kiváló képviselője, a kékfestő céget üzemeltető Felmayer család és vele együtt az itt még kilencedik helyet elfoglaló Götz János családja, amely mint emlékezhetünk rá, a társadalmi és közéletben jelentős szerepet játszott a reformkor idején, végképp eltűnt a leggazdagabbak közül. Hasonló sorsra jutott a Fekete ház építtetőjének, a vaskereskedő Mayer Ferdinándnak a családja. További szegedi sajátosság, a gyenge, féloldalas iparosodás kifejezője, hogy a technokrata értelmiség, gyárvezetők, igazgatók magas szintű irányítók közül 1900-ban csak Gárgyán Márton háztulajdonos, temetkezési intézeti igazgató, 1908-ban pedig Wimmer Fülöp kendergyári igazgató jelent meg a társadalmi-gazdasági elit tagjai között. Szeged nagypolgári világában — mint említettük — nem játszottak szerepet az arisztokrácia képviselői, amint ez a fővárosban megvalósult. A Csongrád megyei fekvőségeikkel Szegedhez közel eső Károlyiak, Pallavicini grófok, a deszki báró Gerliczy család nem épített Szegeden palotát vagy kúriát, nem laktak Szegeden. Egyedül báró Gerliczy Ferenc vett részt csendesen a város politikai életében a 20. század elején a
