Blazovich László: Szeged rövid története - Dél-Alföldi évszázadok 21. (Szeged, 2007)

VI. AZ ÚJRAFELEMELKEDÉS KORA (1686-1849)

sége számára a kor tudományos eredményeit, művészeti stílusát és divatját. Amíg egyegy „állomáshelyükön" oktattak, a diákságra és a lakosságra egyaránt jelentős szellemi hatást gyakoroltak. Fiala Jakab mellett Koricsányi Márk (1707-1752), Deményi László (1710-1761), Hájos Gáspár (1724-1785), Dományi Márk (1740-1814), Benyák Bernát (1745-1829), Ege Sándor (1744-1809), Thótt Albert (1746-1834), Egerváry Ignác (1751-1809), Válla Jácint (1852-1814) és Kaschnitz József (1759-1790) nevét említi Szörényi László. Deményi László szónoklattani műve, az Ars orandi, azért érdekes számunkra, mert bár Ciceróra és a kor ismert jezsuita szónokára, a portugál Soariusra támaszkodik, példáinak egy részét Szeged történetéből vette. Tizenöt latin nyelvű beszédéből hármat írt és mondott el Szegeden. A széptudományok elhanyagolásáról készítettből kitűnik értelmiségi hivatásának megfogalmazása: a műveltség és civilizáció terjesztésének a felvállalása a török hatalom alól nemrég felszabadult, a nyugati magaskultúrától érintetlen vegyes lakosságú Délvidéken. A másodikat Szent Katalin temetéséről készítette, a harmadikat pedig a piarista színház felavatásakor írta és mondta el 1735-ben, benne korabeli eseményeket emlegetve. Dományi Márk a szegedi rendház történetét dolgozta fel, Kaschnitz József pedig német nyelvű ódával ünnepelte, hogy rendtársa, Szabiik István 1785-ben Szegeden elsőnek felengedte a Mongolfiére-léggömböt. A magyar kultúra a 18. században erőteljesen kötődött a két nagy nyugati keresztény valláshoz és egyházhoz, a katolikushoz és a protestánsokhoz. Szegedet és vidékét a katolicizmus számára a ferences rend őrizte meg, a piaristák pedig a katolikus magas kultúra irányába nyitottak ablakokat a lakosság számára, miközben maguk is vetélkedtek a jezsuita szemlélettel és stílussal. A kegyes atyák szorgos munkájukkal lehetővé tették, hogy két tanítványuk, Dugonics András és Vedres István szellemisége szárnyalva magasba szökkenjen mintegy szimbolizálva és összegezve azt az utat, amelyet a város a kultúra és művészetek terén a 19. század első harmadáig megtett. Mielőtt szólnánk róluk, emlékezzünk meg korszakunk szegedi színjátszásáról, amely a piaristák iskolai színjátszásában gyökerezett, majd kifejlődve első virágzásában, 1848 előtt Szeged a magyar színjátszás otthont adó vára lett. Bár az 1719. évi városprivilégiumban benne foglaltatik, hogy a városnak jogában áll „nyilvános helyeket létesíteni, nevezetesen: színházat, céllövő házat és más látványos helyeket," a színjátszást, mint említettük, a kegyes atyák gimnáziumában kezdték 1722-től, az 1740-es évektől pedig az iskola falain belül már szűkebb körű közönség számára is játszottak az iskolai ünnepségeken. A darabokat kezdetben latin, majd magyar nyelven adták elő. A római történelem egy-egy eseményének színpadi feldolgozását mutatták be, továbbá erkölcsnevelő, a nemes egyéniség kialakítását példákkal segítő előadásokat tartottak. Később a repertoár bővült. Nem ismeretes, hogy az 1735-ben Deményi László által építtetett piarista színházat milyen darabbal nyitották meg, ám már 1732-től megjelentek a piarista színpadon a magyar történeti témájú darabok. Ekkor Deák Menyhért Szent Lászlóról írt művét mutatták be, 1748-ban pedig helytörténeti mű került a színpadra Mars novae vitae author címmel Szent István erdélyi Gyula elleni hadjáratának a feldolgozását adták elő. A klasszikusok közül Plautus, Metastasio, Racine átdolgozás szerepelt a repertoárban.