Blazovich László: Szeged rövid története - Dél-Alföldi évszázadok 21. (Szeged, 2007)

VI. AZ ÚJRAFELEMELKEDÉS KORA (1686-1849)

miatt bekövetkezett elmaradását és annak hasznát. A gazdaság szerkezetének átalakulásával változás állt be a városi vezető réteg soraiban. A város alaprajzában kevesebb, ellenben a külterületen több változás állt be. Az állattartó szállások mellett megindult a lakótanyák kialakulása. 1778-ban még csak 280 szállásépületet írtak össze, a korszak vége felé, 1842-ben 1462-t, 1850-ben pedig 2785-öt, amelyekben 13 508 lakos élt. A szállásövezetbe települést elsősorban nem a szemtermelés váltotta ki, hanem a szőlőművelés. Az 1828. évi összeírás szerint a szőlőből származó jövedelem kétszeresen múlta felül a szántóföldiét. A szegedi polgárok szőlőből származó jövedelmét csak a budaiak, soproniak és zomboriak múlták felül, ami ma már meglepőnek tűnik. A város kézműves iparában olyan változások nem játszódtak le mint az agráriumban. A kismesterségeket folytatók a városi lakosság ellátására termeltek, még a táji ellátásra sem rendezkedtek be, amint ez Debrecenben kialakult. Oka bizonyára az lehetett, hogy a környező mezővárosok kézművesei ellátták városuk elsődleges piackörzetét a szükséges iparcikkekkel. Szegeden a korszakban 1100-1200 iparos mesteremberrel számolhatunk, akik 63 mesterségben dolgoztak. Debrecenben 1828-ban éppen kétszeresét regisztrálták a szegedi mesterek számának, és ne felejtsük el, az 1522-es tizedjegyzék szerint már akkor hasonló számú ipart űztek Szegeden. A magasabb fokú városiasodásra utal, hogy kisebb népességszám mellett ugyanannyi aranyműves, órás, üveges, késes és kőműves dolgozott Szegeden, mint Debrecenben, továbbá más, kifejezetten városi foglalkozásból (kéményseprő, sörfőző, sajtos, kárpitos, kávés és szitás) élőket lelt fel az összeírás készítője. A további összevetésből kiderül, hogy míg Szegeden a város és vidéke között mezőgazdasági-kereskedelmi munkamegosztás alakult ki — a földön megtermelt javakat a város kereskedői szállították tovább —, addig a város ipara jobbára csak a helyi lakosságnak termelt. Ezzel szemben Debrecen mezőgazdasági önellátásra rendezkedett be, ipara pedig a táji körzetet is ellátta. Az adóadatokból kiderül, hogy a fent említett iparosok közül csak mintegy húsz százaléknak nyújtott tisztes megélhetést az iparűzés. Közülük sokan jövedelmük kiegészítéseképpen — mint az országban mindenütt — földművelő tevékenységet folytattak. Sajátos színt adott a városi kereskedelem és ipar alakulásának a II. József türelmi rendelete után a városba költöző zsidó kereskedők és iparosok fellépése. Egyelőre közülük kevesen kapcsolódtak be a kereskedelembe, piaci árusításba, inkább iparűző tevékenységet folytattak. Velük szemben a város vezetése a többi szabad királyi városhoz viszonyítva toleráns magatartást tanúsított, ugyanis a helyi céhes és a beköltöző zsidó iparosok között számos konfliktus keletkezett, amelyeket a város törekedett feloldani és elsimítani. A hagyományosok mellett jelen voltak a városban az úgynevezett szabad iparágak: a halászat, amely inkább ősmesterségnek számítható, a vízhez kapcsolódó malomipar, valamint hajókészítés, továbbá a hajókkal végzett bérszállítás. Szeszfőzéssel, szappanfőzéssel, gyékényszövéssel, téglaégetéssel és kékfestéssel ugyancsak számosan keresték kenyerüket. Számunkra mindez azért érdekes, mert általuk két addig nem látott társadalmi réteg jelent meg a városban, egyrészt a vállalkozó tőkések csoportja, másrészt az általuk alkalmazottak, a munkások rétege. Az előbbiek a városi felső réteget gyarapították, az utóbbiak pedig a zsellérekkel, napszámosokkal és szolgákkal,