Kristó Gyula: Fejezetek az Alföld középkori történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 20. (Szeged, 2003)

KALOCSA

rosi fejlettségben Kalocsát valamivel felülmúló, illetve azzal nagyjából azonos szinten álló települések lehettek. Kalocsa középkori (Mohács előtti) lakosságszámáról nincs adatunk, a legkorábbi információ 1548. évi török defterből maradt ránk, amikor népessége 715 fő. Ez egyenes arányban van a 14 centralitási pontú Bátmonostor 900 fős és a 11 centralitási ponttal rendelkező Bodrog 735 fős lélekszámával (már amennyiben Kalocsa esetében 10 ponttal számolunk). Ez azt sugallja, hogy a magasabb centralitási ponttal rendelkező települések egyszersmind népesebbek is lehettek. Az 1560. évből számos Kalocsa környéki település lélekszáma megállapítható, ami viszont éppen nem ezt az arányt mutatja, hanem ezzel ellentétes tendenciát tükröz. Foktő 1846 fő (centralitási pontja: 6) Fájsz 1157 fő (5 pont) Solt 1105 fő (11 pont) Pataj 1058 fő (14 pont) Kalocsa 650 fő (10 pont). Kérdés, hogy ezért mennyiben okolható a török hódoltság közben beköszöntött időszaka. Bármiként is álljon a helyzet, Kalocsa népessége a 16. század utolsó évtizedeiben tovább csökkent, hiszen 1570-ben 525, 1580-ban már csak 350 fő lakta, és 1620-ra emelkedett újra 500 fölé.

64 Kalocsa tehát az egész középkor folyamán semmiféle mutató alapján nem sorolható a városok közé. Az érsekség jelenléte nem adott a településnek semmiféle olyan számottevő többletet, amely Kalocsát érdemben kiemelte volna környéke többi, a falusi szintet már elhagyó helysége közül. Kalocsa érseki tulajdonban volt, lakói érseki — még ha nemes — jobbágyoknak minősültek. Minden jel arra mutat, hogy az a kedvezőtlen földrajzi potenciál, a rossz helyzeti energia, amellyel Kalocsa rajtolt, később sem bizonyult ledolgozható hátránynak. Kalocsán hiányoztak azok a társadalmi erők, amelyek képesek lettek volna a közeli egyházi hatóság szorításából menekülve a valóságos városi lét megalapozására. Ilyen csoportok pedig azért nem települtek Kalocsára, mert a földesúri fennhatóság mellett a földrajzi környezet is taszította őket. Kalocsa szinte szigeten feküdt a középkorban, a környékére használt Sárköz találóan fejezte ki azt, hogy vizenyős, nehezen megközelíthető területen épült fel, ami még azt sem tette lehetővé, hogy Kalocsa közvetlen szomszédságában a Dunán rév oldja a település zártságát. Ez pedig nem vonzotta, hanem éppen taszította azokat a mobil társadalmi csoportokat (főleg kereskedőket), akik a városi lét alapjait vethették volna meg. így aztán a kalocsai érsek székhelye megmaradt későn fejlődésnek indult és fejlődésében egy közepes mezővárosi szinten elakadt településnek. Első része megjelent: Kalocsa történetéből. Szerk. Koszta László. Kalocsa 2000. 9-20. Második része sajtó alatt a Tatabányai Múzeum kiadásában napvilágot látó tanulmánykötetben. 64 VASS ELŐD: Kalocsa környékének török kori adóösszeírásai. Kalocsai Múzeumi Dolgozatok. Kalocsa 1980. 55-75., 84-85.