Kristó Gyula: Fejezetek az Alföld középkori történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 20. (Szeged, 2003)
RÉGIÓK A KÖZÉPKORI ALFÖLDÖN
gedre öt irányból érkeztek az utak, és fontos hajózási centrum volt, addig „Temesvárra tíz út futott össze a szélrózsa minden irányából". Az is sokatmondó, hogy a török kori Temesvárnak 15 utcáját említették, amivel ugyan elmaradt a töretlen pályát befutó Szeged mögött, de hajdani nagyságának biztos mutatója. 26 Nem csupán két város, Szeged és Temesvár pályája futhatott eltérő irányba a 15. században, hanem egész országrészeké is: „Amíg a nyugati országrész nagy városainak gyarapodása éppen a 15. század második felében állt le, addig az alföldiek éppen ekkor lendültek neki a gazdasági konjunktúra következtében". 27 A Kubinyi-féle elmélet a centralitási pontokról mint a magyarországi városi fejlettség jelzőszámairól újszerű és konstruktív kezdeményezés annak érdekében, hogy hierarchiát állapítson meg a városiasodás szinte mérhetetlen (és egymással is szinte összemérhetetlen) faktorai összegzéseképpen. Ugyanakkor a forrásanyag sok ponton határt szab ennek (pl. a középkori népességszám a legtöbb város esetében ismeretlen és megállapíthatatlan). Más esetekben további elmélyült kutatásoknak differenciálniuk és bővíteniük kell a jelenlegi, kissé mechanikus rendet, amely szerint most tíz területen (mindegyiken a lehetséges hat pont elérése esetén) 60 a maximális pontszám. A jövőben nyilván kevesebbre kell majd taksálni az igazgatási jellegű szerepkört (főleg pedig annak tükrében, hogy ennek tényleges városképző és városfejlesztő kihatása vane), és többre a valóságos városi funkciókat hordozó vagy azokkal kapcsolatba hozható mutatókat (a vonzáskörzet nagysága, a vásárokon részt vevők terület szerinti összetétele, a városlakók családi összeköttetései más településekkel stb.), bár a korlátozott forrásadottságok itt sem eredményeznek teljes körű adatsorokat. A késő középkorban (ezen belül is szinte kizárólag a 15. században és a 16. század első negyedében) a régiók meglétére és kiterjedésére egyetlen egzakt támpontként a városfejlődés tényei szolgálnak. A gazdasági alapon kiformálódó régiók a városok köré szerveződtek, ám az igazgatási struktúra — szemben a ma elvárható gyakorlattal — a középkorban nem igazodott ehhez. Bár vitathatatlan tény, hogy a szerves fejlődést egész Magyarországon megakasztotta az ország három részre szakadása a 16. században, de aligha merészség azt megkockáztatni: ennek híján sem következett volna be a közigazgatás hozzáigazítása a gazdasági alapú régiókhoz. Más szavakkal: biztos, hogy a nemesi megyéket nem áldozták volna fel a nagyvárosokra épülő gazdasági régiók oltárán. A középkori (méghozzá csakis a késő középkorban megszülető) régiókat — a modern régió-fogalom tükrében — félig teljesült régióknak lehet tekinteni, mivel csakis mint a „gazdasági tevékenység... spontán módon formálódó térbeli hálója" funkcionált, de „közszolgáltatási-közigazgatási területi rendszer" nem települt rá. Ebből következően a középkori régiók megállapításához a városok hierarchikus rendjének mércéjéül szolgáló centralitási pontokat kell áttekinteni. Kubinyi András az ország területének több mint 70%-ára elvégzett vizsgálatai eredményeként azt állapította meg: e térségben hét az elsőrendű (Buda: 54, Pozsony: 49, Kassa: 43, Szeged: 42, Pest: 41, Sopron: 41, Nagyvárad: 41 pont) és nyolc a másodrendű városok száma (Székesfehérvár: 40, Pécs: 39, Esztergom: 37, Bártfa: 33, Eger: 33, Győr: 33, TeBLAZOVICH LÁSZLÓ: a 24. jegyzetben i. m. 54-55., 82-83. Uo. 43.
