Kristó Gyula: Fejezetek az Alföld középkori történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 20. (Szeged, 2003)

A DÉL-ALFÖLD TÖRTÉNETI HELYE A KÖZÉPKORI MAGYARORSZÁGON

lemben vett város szerepét töltötte be". A városok területi eloszlása „a középkor végére sem módosult ahhoz képest, amelyet az 1272 előtti kiváltságok mutattak... A városmentes táj, amely változatlanul a Délkelet-Dunántúlt és a Nagyalföldet jelentette, létrehozott ugyan a határán néhány nem teljes jogú várost, gondolok pl. a két jelentós püspöki városra, Pécsre és Nagyváradra, vagy Debrecenre, Gyulára, Temesvárra, de a központ, úgy látszik, Szeged maradt. A szegedi gazdag polgárság rokoni összeköttetései Temesvárral, Nagyváraddal és főként Pesttel kapcsolták össze a várost, ezzel is szinte mutatván a város hatósugarának határát". Szegeden már a 13. század végén kővár épült. A dél-alföldi régió Szeged után következő két jelentós városias települése közül Gyulán a 15. század elején, Temesvárott a 14. század elején emeltek kőből való erősséget. A városiasodás mutatójaként számba vehető koldulórendi szerzetesek (domonkosok, ferencesek) Szegeden három, Gyulán egy, Temesvárott két kolostorral rendelkeztek. Szeged 1498-ban szabad királyi városi rangot kapott, Gyula mint magánföldesúri város 1496-ban szabad mezővárosi kiváltságokhoz jutott, Temesvár rövid ideig tartó virágzásának — a 14. század elején néhány évig királyi székhely, 1365-ben az uralkodó (a magyarországi városok közül elsőként) címeradományban részesítette — a 15. század közepétől állandósuló török betörések vetettek véget, a város hadszíntér, végvár lett. Szegedet nem számítva, a Duna-Tisza közén, a folyóktól távolabb Szabadka a legjelentősebb település, annak ellenére, hogy csak 1391-től szerepel a forrásokban. A 15. század első évtizedeiben hospesek jelentek meg itt, velük kapcsolatos a jogállás megváltozása: a faluból mezőváros lett. Kastélya a 15. század utolsó harmadában épülhetett. Koldulórendiek nem telepedtek ide. Minden városias településen piac működött, és — szemben a bazárvárosok sokadalmával — ezen városok lakóit bizonyos kiváltságok megillették, az önkormányzatiság egyes elemeivel e települések rendelkeztek. Ám mindaz, ami Szegednek e nagy régióban elsőséget biztosított, kevés volt a városok közötti országos rangsor dobogós helyéhez. Szeged csak másodhegedűs Budához képest, elmaradt az urbanizációban egy Bártfa vagy egy Sopron mögött. Szeged mint város sem tagadhatta meg alföldiségét. Városfala soha nem épült, polgárai közül aránytalanul sokan.kötődtek a mezőgazdasághoz (az állat- és a borkereskedelemhez), amely az Alföldnek már a középkorban meghatározó termelési és foglalkozási ága volt és maradt. A 15. század általános magyarországi (kivált alföldi) viszonyait nem csupán la Brocquiére írta le, hanem egy ekkor keletkezett vers is. Ez hosszan sorolja mindazon rossz dolgokat, amelyekkel teli az ország: ilyen a légy, a túlzott hőség, a láz, a borzalmas borok, a férgek, a sok porral járó szélviharok, az emberek disznóólakban laknak, hiányoznak a szálláshelyek, alvóhelyül a puszta föld szolgál, mivel nem használnak ágyat, nincsenek fák, az étkek tisztátalanul készülnek stb. Érdekes, hogy e vers kifogásainak több mozzanata — amelyek közül számos tipikusan alföldi jegy — la Brocquiére-nél is olvasható. Szeged viszont, amint ezt Zsigmond lengyel herceg számadáskönyvének 1500. évre vonatkozó bejegyzései tanúsítják, e sivár környezetben luxust tudott biztosítani. A városnak fürdője volt, ahol a herceget két fürdős fiú szolgálta ki. A magas rangú vendég szenteltvíz-hintővel illatosította szállását, helyben vásároltatott füstölnivalót, ingeit itt tisztíttatta, ebéd után lantos (citerás) szórakoztatta, miközben a herceg pálos szerzetesek által hozott gyümölcsöt fogyasztott (novem-