Kristó Gyula: Fejezetek az Alföld középkori történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 20. (Szeged, 2003)

A DÉL-ALFÖLD TÖRTÉNETI HELYE A KÖZÉPKORI MAGYARORSZÁGON

írása alapján jutott arra a következtetésre, hogy „Magyarország a 11-12. században elsősorban a keleti »gazdasági világ« része volt", hiszen Idríszí éppen azokat „a településeket jellemzi virágzó, gazdag helyekként", amelyek a kijevi, illetve a bizánci kereskedelem útvonalán feküdtek, vagyis az ország keleti és déli területein fekvő városokat, míg nála a „nyugati kereskedelemben érdekelt Pozsony csak »közepes város«-ként szerepel". Hogy azonban minden kétség eloszlatható legyen, Idríszítól azt a rövid tudósítást idézem, amely a Dél-Alfölddel közvetlenül határos Szerémség egyik városára, Nagyolaszira vonatkozik: „nagy és szép mezei város... Sok gazdagság, kellemes dolog és bőség található benne, lakóira azonban leginkább a nomád életmód jellemző". Nem kell tehát — bár kézenfekvő — feltevésekhez folyamodnunk: maga a vizsgált 12. század közepi forrás fedi fel, hogy az általa magasztalt kárpát-medencei város bizony nomád város, lakói nomád életet élnek. (Nyilván Nagyolaszi is keleties értelemben sok nációjú, különböző életmódokat egymás mellett megtűrő város lehetett, hiszen aligha hihető, hogy a városnak nevet adó olaszok nomadizáltak volna ott.) S hogy amikor Idríszí a Nagyolasziban dívó nomád életmódról beszél, nem a szerző botlásáról van szó, azt perdöntő módon erősíti meg egy másik, bizánci kútfő: eszerint a Szerémség a magyarok „földjének legtermékenyebb része, mely lónevelő síkságokká lapul" (Moravcsik Gyula fordítása). S valóban, Bizánc felől nézve a Szerémség síkságból kiemelkedő hegyén, a Fruska gorán túl a Nagyalföld déli vidéke terül el, ahol nemcsak a 12., de még a 15. században is megszámlálhatatlan tömegben tenyésztették a lovakat. Úgy tűnik, mindennek tükrében nem lehet a 12. századi arab forrást gyökeresen eltérő módon értelmezni attól, amit a 10. és a 15. század közepi leírás sugall. Vagyis nincs igazi ellentét a különböző időkből ránk maradt kútfők adatai között. Ez egyszersmind megadja annak a lehetőségét is, hogy nagy vonalakban, durva ecsetvonásokkal felvázolhassuk a dél-alföldi régió viszonylag egyenes ívet befutó középkori fejlődésképét. A honfoglaló magyarság, amely nomád gazdálkodást folytatott, életmódjának megfelelően előnyben részesítette az alföldi, síkvidéki, legeltetésre és itatásra alkalmas, folyó menti területeket. Nagyjából azzal az információval egy időben, amely Ibn Hajjánnál őrződött meg, 950 táján Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár a folyókról nevezte meg Magyarország egész szállásterületét: „első folyó a Temes, második folyó a Tutis [Béga? — K. Gy.], harmadik folyó a Maros, negyedik folyó a Körös, és ismét egy másik folyó a Tisza. A türkök [= magyarok — K. Gy.] közelében vannak keleti oldalon a bolgárok, ahol őket az Istros folyó választja el, amelyet Dunának is neveznek" (Moravcsik Gyula fordítása). Persze, nem ez volt a 10. század közepén a magyarok egész szállásterülete, de a császár abból ezt ismerte a legjobban, s ez éppen a Dél-Alföld. Kétségbevonhatatlan tény, hogy 950 táján itt élt a magyarság, amely már a Kárpát-medencébe való bejövetelkor megszállta ezt a térséget, és — sok forrásunk tanúbizonyságával összhangban — itt nomadizált. A „Duna folyó mentén" — mint Ibn Hajján írta — nem hoztak egyelőre létre a magyarok szilárd határú településeket, hanem „nemezsátrakban..., szétszórt táborhelyeken" laktak. Valószínűleg e vidék volt az, amelyik a kárpát-medencei régiók közül földrajzi fekvése okán is a legtovább tartotta a kapcsolatot Kelet-Európával, illetve azon keresztül az arab világgal. Jákút arab földrajzi író még a 13. század első felében is nagy tömegű magyarországi