Kristó Gyula: Fejezetek az Alföld középkori történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 20. (Szeged, 2003)
A DÉL-ALFÖLD TÖRTÉNETI HELYE A KÖZÉPKORI MAGYARORSZÁGON
A DÉL-ALFÖLD TÖRTÉNETI HELYE A KÖZÉPKORI MAGYARORSZÁGON A Dél-Alföld, illetve az Alföld nem középkori táj elnevezések. Ha róluk a középkorban mégis szólunk, akkor csakis mint modern fogalmak középkori történeti előképét vehetjük számba. Persze, a középkor emberétől nem volt idegen a kisebb tájegységek megnevezése, még azt sem lehet mondani, hogy ezek nem földrajzi (talajtani, vízrajzi) sajátosságokban lelik gyökerüket. Elég, ha arra gondolunk, hogy Etelköz már a honfoglalás előtti magyarok hazájának neveként előfordul, hogy a 13. század elején Anonymus Homoknak nevezte a Duna-Tisza-közi homokvidéket, vagy hogy a Temesköz (illetve Temes-Berzava köze), valamint a Marosomul mint főesperességek nevei maradtak ránk. Elvileg tehát akár a Tiszántúl, akár a Duna-Tisza köze elnevezés is megszülethetett volna már a középkorban, de ez mégsem következett be. Arra a felismerésre is, hogy a Kárpát-medence jelentős részét kitevő Nagyalföld egyetlen (igaz, nagy kiterjedésű, több kisebb egységre bomló) táj, csak a középkor végén jutottak. A jelen dolgozat az e néven ismert nagytáj bizonyos szempontból önkényesen meghatározott déli felére terjeszkedik ki. Gyökeresen különbözik a ma Magyarországon használatos Dél-Alföld fogalomtól, amely Bács-Kiskun, Csongrád és Békés megyéket (alkalmasint még Szolnok megye déli szegélyét) öleli fel. A miáltálunk használt Dél-Alföld fogalomnak e három megye csak északi részét foglalja magában, annak nyugati határa a Duna, déli irányban szintén egészen a Dunáig, kelet felé pedig a hegyekig terjed. A mai politikai hovatartozás szempontjából tehát Délkelet-Magyarország, a szerbiai Vajdaság nagy része, valamint Délnyugat-Románia alkotja a vizsgálat tárgyát képező tájat. A Kárpát-medence egyik legkevésbé változatos felszínű tájegysége ez, amelyhez a történelem is szűkmarkú volt, hiszen csak nagyon fukarul mérte a forrásokat, amelyek ennélfogva igencsak szűk réseken át engednek bepillantást régmúltja viszonyaiba. A kútfőadottságok mostoha voltát még nyomatékosabban húzzák alá a kutatás egyoldalúságai. Magyarországon a kutatásban nem alakult ki külön szó a hely-, illetve a regionális történetre. Emögött az a tény húzódik meg, hogy lényegében nincs külön Ortsgeschiclíte, illetve külön Territorialgeschichte. A magyar helytörténet egy-egy falu, város, legfeljebb egy-egy megye históriáját jelenti, és csak a legritkábban egy régió, egy tájegység múltját. A magyar történetírás más területeken is megnyilvánuló, erősen közjogias szemlélete az igazgatási egységeket, az egyazon közigazgatás vagy egyazon joghatóság alá tartozó képződményeket vizsgálta, s valóban fehér holló ritkaságúak azok a vállalkozások, amelyek település- vagy megyehatárokon átnyúlva a kutatásban regionális nézőpontot érvényesítettek. Az ilyen jellegű inspirációk elsősorban a gazdaságföldrajz oldaláról érték a történettudományt. Mindez azzal a hátránnyal jár, hogy amikor egy nagytáj, az Alföld egy része vonatkozásában fejlődési sajátosságokat,
