Kristó Gyula: Fejezetek az Alföld középkori történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 20. (Szeged, 2003)

CSONGRÁD MEGYE

le Váchoz (és a csongrádi főesperességhez), déli része Kalocsához (és a szegedi főesperességhez) tartozott nagyjából egyenlő területi megosztásban. A Csanád megyébe eső Hódvásárhely és Makó egyaránt a csanádi püspökség részét képezte, s annak marosontúli főesperességéhez nyertek besorolást. A nemesi megye korszakában az országban, így Csongrádban is nagyon fontos változások mentek végbe. Ezek sorából a legfontosabbak egyike a gazdaság átalakulása volt. A földművelés vált a meghatározó foglalkozási ággá, s ennek színhelye a jobbágytelek volt. Az a szolgai állapot, amely a 11-13. században a magyarországi alávetett népesség döntő többségét jellemezte, megszűnt. A korábbi szolgából jobbágy lett, jogfosztottságát bizonyos jogosultságok váltották fel. Immár önálló, „saját" földdel rendelkezett. Ez a föld ugyan nem volt tulajdona, nem idegeníthette el, de utódaira örökül hagyhatta, s amennyiben a földesúrnak járó terheket teljesítette (mindenekelőtt a földhasználatért annak járó földbért lefizette), akár el is költözhetett onnan. A jobbágyi állapotból ugyan nem léphetett ki, de urát szabadon maga választhatta meg. Immár szilárd határú faluban élt, a jobbágytelek a falusi házra és az ahhoz tartozó kertre, valamint a falu határában levő szántóra, továbbá a földesúr és a jobbágyok által közösen használt erdőre, vizekre, legelőkre terjedt ki. Házai is csinosodtak. Immár visszaszorult a veremlakás, eltűnt a mellettük felállított és hónapokon át lakott sátor. Két, majd három helyiségből álló házak épültek, építőanyagul a föld (sár) és vesszőfonadék mellett fában bővelkedő területeken fát, kőben gazdag területeken követ is mind gyakrabban használtak már. A csongrádi térség azonban mind fában, mind kőben szűkölködött, így itt paticsfalú (de magasan a földfelszín fölé emelkedő) házak épültek korszakunkban. Ez természetesen elsősorban a falvakra nézve érvényes, a nagyobb településeken már kő- és faházat is felhúztak. Szegeden korszakunk végén több kőházat említenek, 1516-ban pedig polgárai azon fa alól kaptak adó- és vámmentességet a királytól, amelyet házaik kijavításához a Tiszán és a Maroson szállítottak. Miközben a földművelés meghatározó szerephez jutott az állattartással szemben, számos település és településrész lakói részesítették továbbra is előnyben az állattartást, így pl. 1332-ben Szentes környékén Disznóól nevű földet, Borjúól és Juhtó nevű halastavakat említenek. Fontos hangoztatni, hogy a disznó- és a borjútartás már a szilárdan letelepült élet mutatója, s a juhokat sem feltétlenül a régi időkben szokásos ridegtartás szerint gondozták. Úgyszintén feltételezhető, hogy Szeged egyik városrészében, Alszegeden szintén jelentős szerepet játszott az állattenyésztés (illetve -tartás). A tatárjárás után, a gazdasági változások következtében is, új településhierarchia alakult ki Csongrád megyében. Egyértelműen Szeged lett a megye központja, legjelentősebb városa. Szegedre a tatárjárást követően telepesek (hospesek) kerültek, ezek döntően vagy kizárólagosan magyar etnikumúak voltak, s a hospeseket megillető természetes szabadságuk okán a kialakuló városi társadalom fontos elemévé, a városfejlődés motorjává váltak. 1272-ig Szeged az egyetlen alföldi település, amelynek hospesei kiváltságokat kaptak az uralkodótól. Ez Szeged esetében az 1242-1247 közti évekre tehető, s valószínűleg a következő kiváltságokat nyerték el: vámmentesség, bírájuk és esküdtjeik maguk által történő megválasztása, a városi tisztikar jogosultsága a város polgárai feletti ítélkezésre, végül pedig e jogok kiterjesztése a közibük települő többi lakosra.