Kristó Gyula: Fejezetek az Alföld középkori történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 20. (Szeged, 2003)

CSONGRÁD MEGYE

a Tisza és a Maros találkozik Szegednél, hanem abban is, hogy a Tisza 10 km-es hullámtéri szélessége itt lényegesen összeszűkült, továbbá abban is, hogy az árszint fölé emelkedő szegedi rész és a Tisza túlsó, bal partján fekvő szőregi löszdomb természetes hídfőállást jelentett az átkelés számára. Nem véletlen, hogy Szeged már az Ajtony elleni hadjáratban is stratégiai szerephez jutott, s mindazok számára, akik északnyugat-délkelet irányban akarták átszelni a Kárpát-medencét, a Maros-toroktól délre történő tiszai átkelés bizonyult a legalkalmasabbnak, mivel így kiiktatták a szeszélyes Maroson való áthaladást. Az sem véletlen, hogy Szegeden már a római kor óta állt erősség, amely persze az évszázadok alatt átalakult. A 11-12. századi szegedi vár voltaképpen árkokkal és sáncokkal védett királyi birtokigazgatási központ volt. Ennek a földből való erősségnek a területén épült fel Szeged első temploma, amelyet Boldogasszony, azaz Szűz Mária tiszteletére szenteltek. Ez volt a főesperesség központja. A 11. század második felében már fennállott. Csongrád megye történetében jelentős események zajlottak le az 1240-es években. 1241-ben mongol invázió érte az országot, amely főleg az alföldi területeken okozott igen nagy károkat. Nem volt kivétel ez alól Csongrád sem. A megyében a pusztulás mértéke meghaladta a 75%-ot. A régészeti módon kimutatható falvak nagyobb részét, amelyeket cserépüstök töredékei jeleznek, a tatárok elpusztították. A tatár támadásnak esett áldozatul a csongrádi földvár. A pusztítás oly teljes volt, hogy szinte a föld színéről is eltörölték ezt a — 30 évvel korábban Anonymus által igen erős földvárnak minősített — erősséget, s a kutatók ma sem tudják pontosan megmondani, vajon merre is állt a megyének nevet adó csongrádi vár. Az emberéletekben esett veszteségeket szemlélteti, hogy a Szeged mellett birtokos Csupor nemzetség valamennyi tagját legyilkolták a mongolok. A másik nagyon jelentős változás az 1239-ben már egyszer az országba befogadott, de 1241-ben eltávozott kunok újbóli befogadása volt az 1240-es évek közepén. Csongrád megyének a Duna-Tisza-közi homokos területre eső része a kunok szállásterületévé változott. A már letelepült, földművelő magyarok és a szomszédságukban élő, nomád állattartó kunok között gyakoriak voltak a súrlódások, amelyek nem egyszer fegyveres összeütközésekbe torkollottak. 1279-ben törvény írta elő a kunok letelepítését. Szálláshelyeik között említik a Duna-Tisza közét is. A kunok a megtelepítésükre szánt helyeken megkapták a nemeseknek és a királyi várak vezető tisztségviselőinek a tatárjárás óta lakatlan földjeit, ez az adat megint csak a mongol pusztítás súlyosságára mutat, hiszen az 1241 óta eltelt közel négy évtized alatt sem sikerült még fél megyényi nagyságú területeket benépesíteni a legtöbb kárt szenvedett Duna-Tisza-, Körös-Maros-, Maros-Temes-közi és Körös menti területeken. A kunok e törvény elleni tiltakozása csapódott le a köztük és a IV. László király vezette magyarok közti nagy összecsapásban 1282-ben a Csongrád és Csanád megye határán fekvő Hód-tónál, a mai Hódmezővásárhely területén. A csata ugyan a magyar király győzelmét hozta, a kunok egy csoportja ismét elhagyta az országot, de többségük helyben maradt, s a 14-15. században lassan keresztülment azon az életformaváltáson, amelyen a magyarság is jóval korábban (a 11. században), azaz felhagytak a nagyállattartással, s kezdtek áttérni a földművelésre.