Kristó Gyula: Fejezetek az Alföld középkori történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 20. (Szeged, 2003)

CSONGRÁD MEGYE

niuk és termelniük. Ez magyarázza azt, hogy a 11. század útjai benépesültek szállásterületükről elszökő, azokat elhagyó kóborlókkal, akik az ország peremterületei felé vették útjukat, ahol ideig-óráig folytathatták megszokott életformájukat. Néhány évtized múltán azonban az állam és az egyház oda is utánuk ment, s többé már nem volt menekvésük, követték sorsukban helyben maradt társaikat. Mindazok, akik nem hagyták el lassan otthonukként, hazájukként tisztelt téli szállásukat, más módon fejezték ki elégedetlenségüket az új rend iránt. Körükben elképesztő méreteket öltött a tolvajlás, ami világosan mutatta, hogy az emberek még nem szoktak bele a magántulajdon rendjébe, s nem tudták elfogadni, hogy az a fa, amelynek gyümölcse tegnap még azé volt, aki leszedte, mára már azé lett, aki a fát felnevelő földet egy távoli hatalmasságtól adományul kapta. De mindazok, akik helyben maradtak, s azok is, akik szállásukról eltávoztak, egyre inkább faluszerű településeken éltek. A föld a királyé, az egyházé vagy a magánbirtokosé volt, akiknek az állt érdekükben, hogy az őket ellátó népek teljesítsék számukra a kirótt szolgálatokat. A falualakulást tehát egyfelől a nagyállattartás hanyatlása, másrészt a földesúr szervező munkája segítette elő. A magántulajdon „bevezetése" követelte meg azt is, hogy pontos határokat állítsanak, mert csak így lehetett biztosítani a privát tulajdon védelmét. A legelső falu, amelyet Csongrád megyében ismerünk, egy 1024. évi hamis oklevélben Zenthadrianmartyr alakban fordul elő és prediumnak (földesúri tulajdonban levő településnek) minősítik. A név mai olvasata Szent Adorján mártír, és a mai Mártélynak felel meg a Tisza bal partján. Az elnevezés arra utal, hogy — állítólag — 1024-ben Szent István király e birtokot a zalavári apátságnak adományozta; a Dunántúlon fekvő zalavári egyházat Szent Adorján mártír (azaz vértanú) tiszteletére szentelték. A Tisza-parti falu tehát nevében hordta új földesura megnevezését, s mai Mártély neve a hajdani elnevezés utolsó tagjából, a mártír szóból származik. Amikor 1075-ben I. Géza a garamszentbenedeki apátságnak adott Tisza menti haiászóhelyeket, olykor már a határokat is belefoglalták az oklevélbe. A tatárjárás előtt az akkori Csongrád megye területén 24 települést említenek az írott források. A régészetileg azonosítható faluhelyek száma ennél sokkal nagyobb, aminek egyik nyilvánvaló magyarázata az lehet, hogy egészen a 12. század elejéig szűk körzetben vándoroltak a téli szállások (a lassan kialakuló falvak) is. Mind Szent László, mind Kálmán kori törvény tiltotta a falu elvándorlását templomától. Ha még templommal rendelkező települések is mozogtak 1100 táján, hogy ne tették volna meg olyanok, amelyeket még templom sem kötött egyazon helyhez. Lassan azonban mind az emberek peremterületek felé történő áramlása, mind faluközösségek kis területen való mozgása véget ért. A 12. század közepén Magyarországon megfordult német püspök, Freisingi Ottó arról írt, hogy a falvakban a házak igen silányak, nádból, ritkán fából, még ritkábban kőből épültek, ezért az egész nyári és őszi idő alatt sátrakban laknak. A falu a 12. század derekára tehát már megállapodott, népe és települése nem mozgott, de az évszázadokkal korábbi szokások még hatottak: fél életüket a hitvány házak között felállított sátrakban élték le. Ekkorra már csak ennyi maradt a végtelen steppe sátorlakó életformájának korlátlan szabadságából. A falvak közül alig néhány tudott kiemelkedni s többre jutni, mint megannyi településtársa. Mint már említettük, korszakunkban ez Csongrádnak, Szernek és Szeged-