Milenko Palić: Visszaemlékezés a világháború éveire 1941-1945 - Dél-Alföldi évszázadok 19. (Szeged, 2003)
VISSZAEMLÉKEZÉS A VILÁGHÁBORÚ ÉVEIRE (1941-1945)
váltak és jólfésültek, mintha valamely magasabb rendű osztály tagjai lennénk. Még közülünk is kiemelkedett a főfő kereskedő, aki mindnyájunknál gazdagabb és ellátot tabb volt. A beszerzéseket arra is felhasználtuk, hogy a városba kimenő csapatba naponta (csak arra az alkalomra szólóan) egyegy új embert is becsempészve, mindannyian kijuthassunk a táborból. A beszerzői tevékenységen túl ezt az alkalmat a nőkkel való alkalmi kapcsolatok létesítésére is felhasználtuk. Volt közöttük egy összekötőnk, aki megszervezte ezeket a félórás, olykor pusztán bő tíz percig tartó „együttléteket". így aztán óhatatlanul összeszedtünk egykét nemi betegséget is, de ebből nem lett különö sebb bajunk, hisz a minket őriző orosz katonák is ugyanezen bajoktól szenvedtek, így az orvosok nem tettek jelentést sem a katonák, sem mi eseteink kapcsán. A tábori életből is akad még említésre méltó mozzanat, mint például a német és a magyar tisztek helyzete, akik külön barakképületekben voltak elszállásolva. Ezek a fogságba esés előtt oly zabolátlan, durva katonatisztek most igen csendesen, visszahú zódva, szinte észrevehetetlenül éltek. Sokan közülük igen gyorsan meg is betegedtek, mivel nem voltak hozzászokva az ehhez hasonló körülményekhez, akár az ellátást, akár a higiéniát vesszük alapul; a magyar és német közkatonák ebben a tekintetben sokkal többet tudtak elviselni. Mókás volt látni, amint ezek az egykori aranysújtásos, díszgalléros egyenruhája büszke férfiak, öltözetükből kivetkőzve ott guggolnak a latri na deszkái felett, s halandók módján végzik szükségüket. Az is megesett, hogy az álta lános legyengültség állapotában egyikükmásikuk belezuhant a gödörbe. A német és magyar tisztek semmilyen szempontból nem részesültek megkülön böztetett bánásmódban, ugyanolyan feltételek között éltek, mint egykori alárendeltjeik. A német SS tagjai külön barakkokban laktak. Sokszor láttuk őket külön csoportba verődve álldogálni, miközben előadást tartottak számukra az egykori előjáróik vagy a mostani feljebbvalóik, azaz az orosz tisztek. Mindig komoly, magukba forduló, a mo soly szikrájának is híján lévő emberek benyomását keltették, mintha csak most ébred tek volna rá rémtetteik jelentőségére. Miközben egyre inkább javultak az életfeltételeink, úgy április végén, május ele jén felröppent a hír, hogy belőlünk, jugoszlávokból egy munkabrigádot kívánnak szer vezni, mely a Szovjetunió területére menne dolgozni. Én alig pár nappal előbb jöttem ki a kórházból, s nagyon le voltam soványodva, úgy néztem ki, akár egy csontváz. Mindannyian orvosi vizsgálaton estünk át. Az idősek és a betegek közé így én is beke rültem. Még túl sovány voltam — az orvos nem talált a két ujjam között egy millimé ternyi felesleges bőrt sem (valószínűleg egész életemben ekkor voltam a legsová nyabb). Drvar doktor közbelépése nyomán az átvezénylendő csoportból kikerült a sza bónk, Üveges (Staklarevié) Géza is. Pontosan nem emlékszem, hogy hányan maradtak közülünk a táborban. Ez a jugoszláv munkásszázad még ugyanazon év, 1945 őszén visszatért Jugoszlá viába, s akikkel én később beszéltem, arról számoltak be, hogy nem kellett túl meg erőltető munkát végezniük a Szovjetunió (azt hiszem Ukrajna) területén. Foksányból német és magyar brigád is indult munkaszolgálatra a Szovjetunióba. Nagyon hamar, pár nappal utánuk újabb, több száz emberből álló fogoly csoport, köztük jó néhány jugoszláv munkás érkezett a táborba, ők a mi barakkunkba lettek el
