Milenko Palić: Visszaemlékezés a világháború éveire 1941-1945 - Dél-Alföldi évszázadok 19. (Szeged, 2003)
VISSZAEMLÉKEZÉS A VILÁGHÁBORÚ ÉVEIRE (1941-1945)
hagytuk el a tábort, esetleg a kettőt váltogatva. Valami dereng arról, hogy menetosz lopokba szervezve gyalogolunk, hogy fegyveresek kísérnek bennünket, és hogy a me netoszlop hossza több száz méterre tehető (a magyarokkal és a németekkel együtt). Ennek a gyaloglásnak vélhetően napokon át kellett tartania (?), és igen gyötrelmes le hetett. Se élelem, se víz nem állt rendelkezésünkre. Én az út menti kutakból ittam, amit egyébként az őrök szigorúan tiltottak, de a mi idősebbjeink se tanácsolták, hogy azt tegyük. Az eső is esett akkoriban — de hó még nem volt. Szóval nehéz volt ki bírni. Jól emlékszem viszont az egyik orosz menetoszloppal való találkozásunkra. Ami kor a közelünkbe értek, lefasisztáztak bennünket, meg azt kiabálták, hogy mind egy szálig le kellene mészárolni bennünket. Az egyik motoros járműről egy katona még a pisztolyát is ránk szegezte. Két társa tudta csak megakadályozni abban, hogy ránk lőjön, miközben ő igen erőteljesen tiltakozott. Útközben frissiben felállított forgalmi csomópontokon haladtunk át, az egyikben egy orosz katonalányt is láttam, meg néhány rögtönzött leszállópályát is a repülők szá mára. Az 1944 decemberében zajló menetelés során igen dühös voltam az oroszokra, mindent nagyon nehezen viseltem, én inkább szerettem volna ott helyben holtan össze rogyni, semmint tovább folytatni az utat, még azt se bántam volna, ha halomra lőnek bennünket... A legrosszabbul azt viseltem, hogy teljesen azonos módon kezelnek ben nünket a németekkel és a magyarokkal. Egyre inkább világossá vált előttem, hogy mi már soha nem leszünk a Vörös Hadseregben harcoló antifasiszták. A kimerítő gyaloglás után egyszer csak egy vasúti szerelvényen találtuk magunkat — de ott sem voltak sokkal jobbak a körülmények — marhavagonokban, a csupasz padlón szorosan összezárva, lakat alatt utaztunk tovább. Nem tudom, hogy melyik helységben, de még Magyarországon vagoníroztak be bennünket. A szűk vagonablakon kilesve állapított meg, hogy immár elhagytuk Magyarorszá got, és valahol Romániában járunk. Az élelmet bent a vagonokban kaptuk meg — egy kevés rossz minőségű főtt zöld séget és szintén kevéske kenyeret. Arra nem emlékszem, hogy szükségünket, akár nagy, akár kisdolgot, hol és miként végeztünk. Gondolom nem a vagonokban, bár ar ra sem emlékszem, hogy megálltank volna Románia területén. Ez a Magyarországról Romániába történő utazás, bár csak néhány napot és éjsza kát vett igénybe, mégis igen nagy megpróbáltatás volt. Sokat és sokszor várakoztunk, az állomásokon azonban soha nem időztünk. Azt láttuk, hogy áthaladunk a már román területen lévő Arad városán, majd a Kárpátok közé érkeztünk, szépen rendben tartott, örökzöld erdők közé. Az utak, az épületek, a virágoskertek és a lugasok gyönyörűen rendben voltak tartva 84 (valamelyikünk rájött, hogy a királyi család birtokán járhat tunk). A magyar és román területeken tett utazásaink során itt és ekkor láttunk először havat. Aztán még néhány román város következett (pl. Brassó), majd kevésbé hideg területre értünk, pedig már december elején jártunk. Később állapítottuk meg, hogy 84 Itt van némi ellentmondás, hiszen decemberben utaztak át a területen, a virágoskerteket, lugasokat tehát nem akkor láthatták.
