Blazovich László: Városok az Alföldön a 14-16. században - Dél-Alföldi évszázadok 17. (Szeged, 2002)

város jogállását biztosító okmányt már többen elemezték." Szempontunkból figyelmet érdemel, hogy az örökítés esetében csak az ingóságokra ad teljes szabadságot Corvin. Jóllehet az ingatlanforgalom is a városi tanács előtt játszódott le, és bevezették az egyes eseteket a városkönyvbe, a földesúr e tekintetben valamilyen módon (taxa, laudemium) érvényre juttatta főtulajdonosi jogait. A törvénykezés területén ugyancsak korlátokat szabott. Magának tartotta vissza a fej- és jószág vesztési ügyekben az ítélethozatalt, valamint kitűnik a megfogalmazásból, hogy a városi bírótól a fellebbviteli fórum a földesúr bírósága, ami a Brandenburgi idejéből származó iratokból egyértelműen ki is derül. A feudális jognak az úr személyéhez kötöttségét nagyon jól példázza a gyerektelenek örökségének az ügye. Corvin kiváltságlevele szerint a vagyonukat feloszthatták a város, a szegények és az egyház között, az őrgróf viszont az egyik harmadot magának tartotta vissza. Gyula parasztpolgárai tehát kevesebb kiváltsággal rendelkeztek mint a debreceniek és talán mint a szatmárnémetiek, mégis, a mindenkori urukkal kötött alkuk során messze jutottak a kiváltságok elnyerésében. Debrecen és Szatmárnémeti valamint Gyula társadalmi szerkezete hasonló lehetett. Mindhárom helyen jelentős patrícius réteg alakult ki, amelynek egy része nemesekből állott. Bár nyilván gazdálkodtak is, vagy valami ipart űztek, fő jövedelemforrásuk a kereskedelemből származott. Mindhárom város vezető rétege élénken részt vett a távolsági nagyállat kereskedelemben, és importként főképp iparcikkeket szállítottak a városba. E rétegből kerültek ki a bírók és esküdtek, Debrecenben a szenátori rendet alkotó polgárok. Gyulán e patrícius csoport tagjai hivatalt vállaltak az uradalom irányító szervezetében, az őrgróf, Brandenburgi bizalmi emberei voltak. Debrecenben és feltehetően Szatmárnémetiben az úr állandó távolléte miatt erre nem került sor. A tárgyalt három várost feltétlenül a civitas-oppidumok közé sorolhatjuk jogaikat és gazdasági-társadalmi helyzetüket tekintve egyaránt. E városokat többször említették civitásnak, vámszabadságokkal rendelkeztek, polgáraik sorában jelentős számú nemes, illetve paraszt patrícius, gazdag kereskedőt találunk.

100 A fent említett három várostól eltérően Arad-hegyalján, a Makra hegység lábánál fekvő Pankota, amelyet Zsigmond király Gyulához hasonlóan ugyancsak 1387-ben adományozott el Losonczi László és István szörényi bánoknak, kevesebbet tudott megőrizni a magánföldesúri hatalom alatt korábbi szabadságaiból. A 13. században Pankotára érkezett feltehetően német telepesek kapták a hospes-kiváltságokat, amelyek a későbbi városi kiváltság alapját képezték. 1302-ben ugyanis Tirner Hench pankotai polgár a Ménesi falu mellett a Makra hegyen lévő szőlőjét 12 márkáért adta el Bugar veje András comes szegedi polgárnak. 1396-ból pedig ismeretes a város pecsétje, amelynek körirata: Sigillum Hospitum de P(ancota). A településnek a tanácsáról és a kancelláriájáról ugyancsak 1396-ból van adatunk, amikor Syke András és Gebei Péter bírók, Johazo Demeter és Nemes Mihály esküdtek hiteleshelyi feladatot ellátva bizonyították, hogy Losonczi László özvegye Losonczi István bán tartozása fejében Péter fia György kezéhez 12 forintot lefizetett. Az okleve99 KARÁCSONYI 1896. 143-133. SCHERER 1938. 88-90. BÁCSKAI 1965. 38. KTM LEX. 1996. 354355., 362-364. 100 DEBRECEN története 1. 175-204. BÁCSKAI 1971. 14-34. ÉRSZEGI 1978. 79-239. Különösen: 194195.