Zakar Péter: „Egyedül Kossuth szava parancsolt…” Katolikus papok feljegyzései az 1848/49-es szabadságharc eseményeiről - Dél-Alföldi évszázadok 16. (Szeged, 2001)
LUBIK IMRE: EGY HONVÉD PAP RABSÁGA IDEJÉN ÍRT FÖLJEGYZÉSEI A SZABADSÁGHARCBÓL. A 3 8-IK HONVÉD VADÁSZZÁSZLÓ ALJ VISZONTAGSÁGAI 1849-BEN
A koldusbot. Az ég alatt, a föld színén, Nincsen olyan árva mint én! Sirat engem a madár is, Lehajlik rám az ág is! (Népdal.) Nem tudom, miért tekintette némely tisztünk olyan egresféle savanyú arccal Nagyváradot, mintha csak Hugli szerepét játszották volna a szökött katonából. Talán azért, hogy itt elfogtak bennünket? Bagatell. Gyönyörű volt nézni a kancsukás kozákokat, száguldozván ők apró lovaikon, hogy némelyikünk hátára följegyezzék, miszerint rokonok vagyunk. No de ha egyszer nem tudtak másképp beszélni az emberrel. Két orosz tiszt állott egy magyar tolmácscsal az úton; Vécsey néhány tiszttel hintón ballagott a városba. - Kik mennek ezeken a kocsikon? — kérdé tőlem a tolmács. - Talán tisztjeink és a tábornok — felelém. - Ez a tiszt úr kérdezi, régen vagy-e katona? - Most lesz egy esztendeje — válaszoltam én. Erre az orosz tiszt megnézegeté ruháimat, s azt jegyzé meg, hogy nem orosz szín, aztán ily formát szólhatott: „No csak eredj édes fiam a városba!" Hosszú fáradság után elérve a várost, azonnal csoportokba hajtottak, s bekísértek bizony minket, mégpedig dudaszóval, mint az aratókat szokták. Nem győztünk az oroszokkal kezet szorítani. Ott hevertünk a földön a városház előtt napról-napra. Egy eldobott kukoricacsutkát leltem másnap az utcán, s olyan jóízűen kezdtem beleharapdálni, mintha kuglófot nyeltem volna minden darabjával. Jön arra egy úri ember, s azt mondja, dobjam el, mert beteg leszek tőle. Elcsudálkoztam én ezen, mintha csak azt mondta volna, hogy ne akarjak üdvözülni. „Ó te irgalmas szamaritánus — gondolám —, nem tudod, hogy hiába koldultam Nagyváradon?" Jön arra egy muszka közlegény, hirtelen kikapja kezemből a csutkakuglófot és úgy hajintja végig az utcán, hogy akit megért, zúgott bele a sarka. Erre leoldja kereküveg pálinkás kobakját s nyújtja felém; én egy keveset ittam belőle, s vissza akarom adni, de ő megint nekem adja és szurony tartójával strázsálja a fejemet, hogy ha ki nem iszom rögtön, megkopogtatja, marad-e még benne valami a Vodipka prédikációjából. - Pi vodku vengerszki szoldát! 143 Most már kenyérre került a sor, egy fél kenyeret húzott elő hosszú zubbonya alól, s kivette a légrádi bicsakját. No fiam! Ha ezt is mind meg kell enni, testamentumot írhatsz elhajított bakancsaidról. Hanem az én jószívű muszkám vezetett magával a városház udvarára, s itt beszélt nekem, fenyegetett, mutogatott kezével, amitől én olyan okos lettem, mint Tyekár oni szin a kathekizmusból. Igyál vodkát magyar katona! (orosz)