Zakar Péter: „Egyedül Kossuth szava parancsolt…” Katolikus papok feljegyzései az 1848/49-es szabadságharc eseményeiről - Dél-Alföldi évszázadok 16. (Szeged, 2001)
LUBIK IMRE: EGY HONVÉD PAP RABSÁGA IDEJÉN ÍRT FÖLJEGYZÉSEI A SZABADSÁGHARCBÓL. A 3 8-IK HONVÉD VADÁSZZÁSZLÓ ALJ VISZONTAGSÁGAI 1849-BEN
én a rossz hír után egy, a pankotai útban eső mély kőszirt-hasadásba vetettük a fegyvert, meg is csókoltam hű barátomat akkor utoljára, akit éjjel is fölismert a katona ezer közül. Haj, én kedves hű barátom! Most is minden karcolásra emlékszem reád, hanem mi tagadás benne, sokszor bizony nem voltál a legfényesebb! Tisztjeink fejcsóválva nézték a mi szertartásunkat, de látva Pankotánál az osztrák csapatot, belenyugodtak szépen. Itt azonnal körülfogtak, s egy vadásztiszt lerakatá a fegyvert, mitsem gondoltak azzal, hogy minket anélkül láttak, mert számosan jöttek erre fegyver nélkül, akikkel már másutt letétették, csakhogy nem a mi nyomunkon jöttek. Az egyik hadnagyunk átnyújtotta kardját e szavakkal, de németül: „Nem cseréli föl kardját főhadnagy úr? Ez igen jó fegyver." Mire amaz: „Én tudom, hogy mit tett az én kardom, hanem az öné működését nem ismerem, most eltávozhatnak és többé ne tegyenek hasonló balgaságot." Mi megigértük, hogy álmodni sem fogunk ilyesmiről. Denique, már botot vághattunk a út melletti fűzfáról puszta kézzel és fáradtan, mezítlábosan kullogtam Sikula helységhez. Itt a falun kívül aludtunk. Hajnalban jön egy orosz század pergő dobokkal, mire néhányan közülünk a faluba akartak illanni. „Maradjatok — kiáltá Begyik —, mert mindnyáj ótokat agyonverlek." Valami magyar tolmács kalupírozott velők, s ez azt mondta nekünk, hogy a legnagyobb csendben Simándra menjünk, egy Kaufmann nevű főtiszthez útlevélért. „Éljen Kaufmann tábornok!" — kiáltá egy pőre, nadrágtalan fiú, s ezzel a sereg tovább ment. Hanem bár ne éltette volna ő soha Kaufmann tábornokot! Lefogtuk azonnal a makkfilkót, s az öreg legény Begyik, hatalmas tizenkettőt suhintott rá; de nem az volt ebben eredeti, hogy a dolog egyenlők közt történt, hanem, hogy Begyik legnyájasabban persvadeálta 141 később: „Lásd barátom! Ezt megérdemletted és most ne pityeregj, mert többet is kapsz." Nekünk ennélfogva többé eszünkben sem volt Kaufmann bácsi, hanem Húszas felé haladtunk, ahol az oroszok ismét erre igyekeztek rábeszélni, hanem hiszen Hamlet se félt úgy az apja lelkétől, mint mink az orosz táborban való maradástól. Húszason már ismét széjjel maradoztunk, mert nem mindenki bírt egyenlően haladni. Én, mivel az erdélyi határszélektől idáig nem láttam kenyeret, meg akartam tudni, miféle állat az, mert most már a minket gyűlölő oláhoktól nem lehetett koldulni, s ha kérdezték az egyes honvédet: ungye jeszte, Kossuth zsupunye? Csak azt felelte rá: Nu jeszte! (Hol van Kossuth uram?) Nincs! Nagytenkén hát által menve a Kis-Kőrös vizén, eladtam köpönyegemet valami Darvasné nevű özvegyasszonynak 30 krajcárért és egy cipóért. Persze nekem az a jó tulajdonságom van, hogyha megszorulok, még a hajamat is tövig lenyíratnám parókának. De már a magyar bankjegyre azt mondták: tedd el fiam, jó lesz bele paprikát takarni. A cipótól pedig, minthogy igen jól esett, olyan rosszul lettem, mint a „peleskei nótárius" az osztrigától; bevonultam egy ólba több társammal, hol is az éjszakát szándékoztuk eltölteni, basái kényelemben. Hja, de a sors erre elmosolyogta magát! Persze az ólnak lakója egy híres és kövér természetvizsgáló volt, és most az udvaron ténferegvén az eső elől be akart menekülni, mert az esernyőt csupa passzióból nem hordja, s hát mit kell látnia! Csak egy hajmeggyőzte (lat.)
