Zakar Péter: „Egyedül Kossuth szava parancsolt…” Katolikus papok feljegyzései az 1848/49-es szabadságharc eseményeiről - Dél-Alföldi évszázadok 16. (Szeged, 2001)

LUBIK IMRE: EGY HONVÉD PAP RABSÁGA IDEJÉN ÍRT FÖLJEGYZÉSEI A SZABADSÁGHARCBÓL. A 3 8-IK HONVÉD VADÁSZZÁSZLÓ ALJ VISZONTAGSÁGAI 1849-BEN

Mert hiába beszél nekem Priznicz a vizes pokrócról. Eh! Mit ér nekem az okoskodás, mikor a praxisban annál is mást látok, aki nekem a bort eltiltja. Legigazabbat mond gróf Gvadányi,

61 hogy hát okkal-móddal: Ez a magyar szívet vidító orvosság! A német tinctura, ehhez csak bolondság! Ugyan minek az a Gamáliel politika! A pap is ha beleun a könyvekbe, Azt kiáltja, hozzatok bort, a két iccés üvegbe! Mintegy négy nap múlt el már a kiállott viszontagságok után, mikor beköszönt hozzánk Fekete Károly alvadász. Bizony már ő is áthaladta a három X-et, lévén különben igen becsületes, derék magyar ember, s azt kérdi, hogy melyikünk jön el Zsigmondfalvára. Nem bánom — folytatá —, akinek kedve tartja, viszem magammal, kvártélyt megyünk csinálni, mert két nap múlva indul a zászlóalj, s onnan továbbmegyünk. Háziasszonyomnak németül előadva a dolgot, ez mindjárt barátságosan megvendégelő, aztán kihív engem s ezt mondja: „Sie! Ich bitté Ihnen, geh'n sie nicht!"

62 — és menyre-földre kér, hogy maradjak. Ebben az asszonyban — gondolám — ördög van. De jó, s hallgatván szavára, nem mentem. Az asszony valahová kifordul, s mire bejön, már Fekete és Zeller eltávoztak. Három nap is elmúlik, négy nap is, de csak nem jönnek vissza a kvártélycsinálók, hanem híre fut, hogy a rácok közelítenek. Bizony nem láttuk mink szegény Feketét többé, s a kis Mari Zellerjét bizonyosan levesbe használták a rácok! Hogy érezte meg ezt a verseci szép özvegy? Ő tudja! Egyszerre csak hirtelen jön az összerukkolási parancs; gyorsan rendbe sorakoztunk, s kiindult zászlóaljunk a városból, természetes, hogy háziasszonyom s lánykájától szíves búcsút vettem, ki is megáldva bennünket, mindenfélével megterhelé bornyúinkat. Hideg, borongós, ködös reggel volt, s egy ott emelkedő, igen szép alakuló hegytetőn is homályos ködfátyol lebegett; figyelni kezdettem azon embercsoportokra, kik majd bámulva tekintgetének ránk, majd szerencsekívánatokat integettek. Gyorsan haladtunk kifelé, midőn az előttünk menő főhadnagy Varga (szép s igen jószívű ember, de kissé félénk) így kiált visszafordulva: „Fiaim! Az ellenség a város előtt áll. Ne féljetek! Csak utánam tartsatok!" Ezt mink elégnek is gondoltuk egyszerre. Csak megyünk hát, csak mendegélünk, hanem valami bánatos közlegény, Müller István, az elszökött vén ember fia, egy igen eredeti fiú, ki hon maradt szeretője után búsult — ez, mondom —, rákiált szomorúan a vezénylő tisztre: „Főhadnagy uram! — Bizony meglátja, hogy fogjuk mink ma verni sarkunkkal az ellenséget!" — S ez a prófécia nem is volt alap nélküli. Amint kiértünk a városból, századonként hirtelen rendbe állva, megindultunk a hóval borított szántóföldeken, hol egy középszerű sánc nyúlt végig, s rajta három piros zászlócska lebegett. Azon hír futott végig sorainkon, hogy ezt elfoglaljuk, s innen Gvadányi József gróf (1725-1801) cs. kir. tábornok, költő. Maga! Kérem, hogy ne menjen! (ném.)