Zakar Péter: „Egyedül Kossuth szava parancsolt…” Katolikus papok feljegyzései az 1848/49-es szabadságharc eseményeiről - Dél-Alföldi évszázadok 16. (Szeged, 2001)
LUBIK IMRE: EGY HONVÉD PAP RABSÁGA IDEJÉN ÍRT FÖLJEGYZÉSEI A SZABADSÁGHARCBÓL. A 3 8-IK HONVÉD VADÁSZZÁSZLÓ ALJ VISZONTAGSÁGAI 1849-BEN
Őrtanyáink, a városon kívül hóval borított szalmakunyhók valának, sokszor virrasztottunk benne tűz mellett, hol aztán a füst nem hagyott aludni, hej, de azért alig várta az őr felváltása idejét. Gyakran sütött a holdvilág mosolyogva szuronyom hegyére; minden őrsön egy guba függött, melybe én is úgy behúzódtam, hogy miattam ugyan bemehetett volna a városba a kutyafejű tatár is. De csakhamar feledésbe látszott menni minden szenvedés, mert a „jó és olcsó borkiadótársulat" mindenfelé tagokra talált, noha az bajos volt, mikor pénzt kellett váltani, mert tízpengős bankjegyért sokat kellett adni, míg felváltották. Ily alkalommal történt, hogy egy csárdában kalandjainkat beszéltük; de különösen a cigány tudta a rác csapiárost ijesztgetni, elbeszélve, mint hullott jégesőként a rác Tomasovácon, mire ez még inkább hordta üvegeit. Mondom, ily alkalommal egy csinos pohár megtetszett valamelyik emberünknek, s ez azt gondolván, hogy Botoson vagyunk, zsebébe csúsztatja a poharat, s kifelé igyekszik. Ez egy Vincze nevű közlegény volt, barna göndör gyerek, s olyan furcsa természettel bírt, hogy jókedvében csak ment egyenes vonalban beszélgetve, még pedig cakonpak, s ha jókor el nem csípték, félnapi járás után vetődött haza; a többiek furcsa kinézése miatt kosfejűnek hívták. Az én Vinczém tehát most is egyenes vonalban haladott a pohárral. Meglátja ezt a korcsmáros és rákiált, hogy nem oda Buda; mink a fiúnak pártját fogtuk, de ez szuronyt rántott a kocsmárosra s ekkor ennek felesége rémülten kapta meg kezét, mire az ott borozó fehér szíjas Máriássykatonák feléje rohanva, kicsavarják szuronyát és veszedelmesen kezdik hátát gerundiumozni. 55 Pedig az embernek a háta a legártalmatlanabb jószág. Most már nekem ront az egyik, hogy szurony ómat kitépje, azonban hála a bor hatalmas erejének, bíz ez nem sikerült most az egyszer. Látván ezt az asszony, hogy most már engem is elkalimpálhatnak, hozzám ugrik és nolle-velle 56 átölel, csakúgy könyv nélkül. „Jaj! Csak ezt az egyet ne bántsák az Istenért! — kiáltá németül — hisz ha ez nincs, megöl az a gonosz ember!" „Brávó! — gondolám — Valóságos Ciliéi Borbála vagy édes angyalom! Csakhogy veszhettél volna a bölcsődben ebpofájú férjeddel együtt." Látván a férj a dolgok ilyetén állását, nekem szalonnát és bort hozott, s vállamat veregeté, hogy derék fiú vagyok; hanem én a Máriássyakat szerettem volna lefülelni; azonnal kimentünk mind a négyen és egy óranegyed alatt tizennégy legény nyit be az ajtón s nekifordul a fehér szíj ásóknak. De már itt nehéz lett volna a jó tanács, engedelmet kértek szépen, a szuronyt visszaadták, s rögtön bort hozattak, hogy igyunk velők és mit mondtak erre a mieink? Eb, aki verekedni készül, mikor jó barátok közt vagyunk! Ilyen bohó a magyar! Egy ködös, borongós téli napon Fodor István nevű közlegénnyel találkoztam, újmagyar lévén, megszólít, nem volna-e kedvem egy pohár borocskára befordulni? „Bizony hé! Nincs pénzem, elfogyott a lénung" 57 — feleltem kedvetlenül. „Jer csak velem!" — szólt a fáraó ivadéka. Egy fésűs háza előtt megállunk, s azt mondja: „Jól nézz az ablak felé, nem néz-e rám valaki? Én addig az udvarra megyek." Néztem én ugyan, de kissé már rövidlátó voltam akkor is, e szerint gondoltam, hogy ha én nem borozni nolens volens — akarva, nem akarva (lat.) zsold (ném.)
