Zakar Péter: „Egyedül Kossuth szava parancsolt…” Katolikus papok feljegyzései az 1848/49-es szabadságharc eseményeiről - Dél-Alföldi évszázadok 16. (Szeged, 2001)
LUBIK IMRE: EGY HONVÉD PAP RABSÁGA IDEJÉN ÍRT FÖLJEGYZÉSEI A SZABADSÁGHARCBÓL. A 3 8-IK HONVÉD VADÁSZZÁSZLÓ ALJ VISZONTAGSÁGAI 1849-BEN
nyelv és nemzetiség tekintetéből a vidékieknek minél nagyobb pártolást óhajtok. Hej! Azok a gyönyörű díszítmények Pesten, a művészek elragadó játéka, a tömérdek közönség! Nem csoda, ha elbájolják az ember fiát. Láttam a havasok felett ragyogni a nap első sugarait, s a pásztor tulajdon hangszerén kezdé zengeni a „havasi kürtöt" —, néma csend uralgott a hallgatóságban, csak a túlvilági bájos hangok rezegtek mindenfelé, minőket csak álmaidban hallasz olykor tündérszép vidéken, s úgy elmerültem azokban, hogy majd lepuffantam a karzatról, vagy jobban mondva a kakasülőről. Egy estve, midőn már a pesti szomorú rabság bizony keservesen elcsigázott, hirtelen a fővadászok összegyűjtik az egész sereget, mely is „38-ik honvéd vadászzászlóalj" nevet nyert, s én a 2-ik század 4-ik szakaszában valék elhelyezve. Hirtelen összegyűjtenek mondom, s elindultunk mindnyájan Buda felé, s be is rukkoltunk estve 6-7 óra tájban a várudvar közepére. Itt láttuk először a holdvilágnál a bombák hosszú fekete sorait. Ó, egy bombaágyú! Ha tudnátok, mily kedves az! Itt láttuk a sugárágyúk telepét. Nemsokára különnemű hordók s kádakból mindenfelé kezdték ruháinkat kiosztani; kék atilla 30 vörös zsinórral, s fehér sodrony gombokkal —, fekete, német szabású nadrág, vörös zsinórral, csákók szép fehér koronával, kesztyűk, nem szarvasbőr, az igaz, hanem szűranyagból, csupán egy hüvelykujjal ellátva, de fésű és szalonnahordozásra felséges találmány: borjú, 31 festetlen patrontás[ka] —, fegyver, kinek cinderes, kinek kovás, kinek kapszlis, ahogy jutott. Nekem az utóbbihoz volt szerencsém. így felszerelve visszamentünk a kaszárnyába, persze ruháinkat még ott fölvonszoltuk, vagy aki nem tudta, felöltöztették, mert sokan közülünk soha kabátot nem hordtak. Eszerint úri gyerekek lettünk, nem pedig mint eddig Hamupipőkék. Azt ugyan nem tagadhatom, hogy másnap reggel sokan közülünk már nem tudtak bánni gyönyörű szerszámaikkal. Voltak, akik atillájukat nem bírták a legkomolyabb szándék mellett sem felvonszolni; volt, kinek tölténytáskája megeresztődött szíján térdeit verte, másnak a szurony tartója háta közepéről csüngött, vagy jobb vállán ragyogtatá fegyverének rozsdacsillagait, elannyira — hogy Szepesivel szóljunk —, miszerint a régibb s hozzánk csatlakozott Perlasz-vadászok alig tudták rajtunk cifra káromkodás közt helyre ráncigálni málnáinkat. Csuda, hogy eszembe nem jutott Vörösmartyból: „Ti kacagányos apák s hadat űző szittyaleventék!" No de semmi, azért nem kell mindjárt elcsüggedni, ha bajok érik az embert. Másnap reggel tehát illő fényben, diadalt sugárzó arcokkal s tömött borjúkkal kirukkoltunk a kaszárnya elé, mintegy hatszázötvenen, s mindenütt fővadászok, alvadászok, századosok és dobosok. S íme, hangzik a vezényszó: „Zászlóalj vigyázz! Századonként jobbra kanyarodj! Indulj!" — és effektíve 32 bátor léptekkel nekivágtunk az utcának. Persze lépést felségesen tudtunk tartani, mint mikor a búzavetés hullámzik; így defilíroztunk el Kossuth lakháza előtt, ki több úrtól környezve, nézett végig rajtunk, mi pedig hatalmasan éljeneztünk. Nyomunkban a zene rázendített a dicsőséges Rákóczi-indulóra, melytől Rozsnyón egy dominikános örömében a koporsójában megfordult, és így mentünk emelt fővel, többet lépve a le30 combközépig érő magyaros kabát 31 (borjúbőrből készült) hátbőrönd 32 valóban (lat.)
