Dáczer Károly: Kamarai dohánykertészségek telepítése a Dél-Alföldön 1843-1844 - Dél-Alföldi évszázadok 10. (Szeged, 1998)

III. KONKRÉT JAVASLAT A KAMARÁNAK A DOHÁNYTERMESZTÉSRE

szükségei határidőt megelőzik..." 78 Ezért kénytelen a dohányt termelő szegény ember az egyedáruság beváltási határideje előtt értékesíteni, hogy ki tudjon telelni. A legtöbbnek nincs annyi megelőzöttsége, hogy képes lenne megvárni azt az időt a dohány értékesítésével, mire az Appaldó megkezdi felvásárlását. Következésképp a kései beváltási határidő miatt nem tud az Osztrák Dohányjövedék a termelőktől elegendő dohányt átvenni. Dr. Krause állításával szemben a termelők ismerik a beváltó bizottságok munkáját, de legtöbbjük az anyagi helyzetéből kifolyólag képtelen megvárni a kései határidőt. Az átvevő, az Osztrák Dohányjövedék ragaszkodik ahhoz, hogy a dohány legyen túl az első erjedésen. Ehhez is szükség van, ha nem is ilyen mértékben, a határidő kitolására. Még inkább megkívánja ezt a hazai utak akkori állapota. Terhet szállítani hosszú úton csak akkor lehet, amikor azokat a tavaszi szárító szelek megszikkasztották, járhatóvá tették. Ily módon azután az Appaldónak a termelőkkel való kapcsolata erősen beszűkült. A termelő és az egyedáruság közé beékelődik a vállalkozó, aki felvásárolta, érlelte, raktározta, bálázta és így szállította a dohányt április közepétől június végéig. Ez mind tetemes költséggel járt, de ugyanakkor az egyedáruság mindenkitől csak a nyilvánosságra hozott meghirdetett áron váltotta be a dohányt. Az átadott dohányt terhelte még a dohány árától függően a nagykereskedő ügynökének bécsi mázsánként kifizetett 30, 40, 50 kr-nyi közvetítői díja

79 és a nagykereskedő haszna. Krajcárokból összetevődő hatalmas összeg ez, mert több tízezer mázsás tételről van szó. A vállalkozók, a dohánykereskedők igen gazdag emberek voltak, a dohánykereskedelem lebonyolítására tekintélyes összegeket tudtak felhasználni. Sinának és Wodianernek Pesten és Bécsben is „bankházuk" volt, és mindketten más irányú nagykereskedelmi tevékenységet is folytattak, ezenkívül jelentős kiterjedésű földbirtokaik is voltak. Anyagi megelőzöttségük és kiépített szervezetük, kereskedői rátermettségük birtokában, a piac tökéletes ismeretében uralták a dohánypiacot hazánkban. Mivel az Appaldó kényelmi szempontból igen későre és akkor is rövid időre korlátozta a dohánybeváltást, és csak az első kiforrás után vette át a dohányt, ezért akarva nem akarva ezeknek a nagykereskedőknek a malmára hajtotta a vizet, és a dohányt termesztő szegény emberek, hogy megélhessenek, az árrést átengedték a hazai kereskedelemnek, ezzel is szegényítve magukat és gazdagítva a kereskedőket. Ez az eljárás, ha az egyedáruságnak kényelmes is volt, de a piac beszűküléséhez vezetett, a dohánytermesztőknek csak a kárára szolgált, nem a termelők, a termelés, hanem a kereskedők érdekeit segítette elő. A hazai dohánypiacon monopolisztikus helyzetet teremtett számukra, amit kihasználtak nemcsak a termelővel, hanem az Appaldóval szemben is. Nem szabad arról megfeledkezni, hogy az Appaldó számára szállító vállalkozóknak tartalékképpen óriási készleteik voltak, hogy a jövőbeni szállítási kötelezettségeinek is eleget tudjanak tenni. A korabeli tudósító erről a következőket írta: „...azon kereskedőnek, ki árcsökkentés mellett a kincstár számára szállítja a dohányt, csak meghatározott ár fizettetik az által bealkudott mennyiségért, s ez tetemes mennyiség, s már ennek azon kell igyekezni, hogy legalább egy évi kellék előlegesen készen álljon raktárában, mert M. G. 1843. március 16. 338. p. M. G. 1843. július 20. 915. p.