Engel Pál: A temesvári és moldovai szandzsák törökkori települései 1554-1579 - Dél-Alföldi évszázadok 8. (Szeged, 1996)
BEVEZETŐ
látni lehetett, milyen rengeteg fontos információ rejtőzik a defterek lapjain. Bejegyzéseikből sikerült Halasi Kunnak többek között megállapítania, hogy a mai Vrsac (Versec) a középkori Érsomlyóval, Alibunar pedig Maksonddal azonos. 14 A defterek publikálása és teljeskörű feldolgozása természetesen oszmanista képzettségű szakemberek feladata. Ugyanilyen természetes azonban, hogy a középkori Magyarország történeti földrajzában és annak igen gazdag, részben kiadatlan forrásanyagában oszmanisták általában nem tehetnek szert ugyanolyan jártasságra, mint saját szakterületükön. Különösen nehéz feladat a déli országrész defteréinek a feldolgozása. Ezek helynévanyaga zömmel délszláv, román vagy idegen ajkakon eltorzult magyar nevekből áll, emellett a nagyfokú pusztulás miatt a települések túlnyomó része nehezen azonosítható és lokalizálható gondos kutatás nélkül. Nem utolsó sorban Halasi Kun Tibor szép számú téves olvasata győzött meg arról, hogy az oszmán összeírások megbízható topográfiai célú feldolgozásához nem elég a mégoly kitűnő oszmanisztikai képzettség sem, sőt úgy tűnik, nem is ez a legfontosabb. Könnyen beláthatjuk, hogy a helynevek kibetűzéséhez nem kell török nyelvtudás, csupán némi paleográfiai gyakorlat az arab betűk olvasásában. Ez sem elég azonban, mert részint az arab írás, részint a török nyelv sajátosságai folytán a nevek írásmódja messze nem olyan egyértelmű, mint amilyennek a latin írás esetében megszoktuk. 15 Ilyenkor pedig egyedül a topográfia alapos ismerete igazíthat el. Mindenek előtt az arab írás, mint ismeretes, csak hiányosan jelöli a magánhangzókat. A szókezdőket és a szóvégieket ugyan mindig, a szóköziekből a hosszúkat csaknem mindig, a hangsúlyosakat is elég gyakran, a többit azonban csak ritkán, a nyílt e-t meg szinte soha. (A Telek név írásmódja pl. T.l.k.) A magánhangzók jelölésére emellett mindössze három jelet illetve — két jel kombinációit is beleértve — öt jelcsoportot használ. Ez azzal jár, hogy ugyanazon betű hangértéke — pusztán a magyar hangkészletet tekintve — egyformán lehet o, ó, ö, ő, u, ú, ü vagy ű, illetve a, á, e vagy é. A mássalhangzók kiolvasása, noha ezeket minden esetben kiírják, más okokból jár gonddal. A legcsekélyebb ezek közül az, hogy a cs és a 16. századi magyarban már létező c hang írásképe — az utóbbi ismeretlen lévén a törökben — azonos. Szintén viszonylag kis probléma, hogy az ly (illetve a szláv Ij) hangot mindig /-nek írják, és a palatalizációt máskor is gyakran hagyják figyelmen kívül, az ny-t n-nek, a ry-t r-nek, a gy-t d-nék véve. Lényegesen súlyosabb, hogy aj ül. v mássalhangzóknak ugyanaz a betű felel meg, mint az i ill. o (ö, u, ü) magánhangzóknak. Még komolyabb zavart kelthet, hogy az a betű, amellyel a magas magánhangzók előtti kt jelölik, egyúttal a gy, ny és ty, néha emellett a g és az n leírására is szolgál. A legtöbb gondot mégis kétségtelenül az azonos vagy hasonló alakú betűk csoportjai okozzák. Ilyen, hogy csak a legkritikusabb példát vegyük, a b, j, n, p és t hangok közös jele. Olvasata nyomtatott szövegben egyértelmű volna (leszámítva persze, hogy a j jelölhet i-t is), mert ott mindegyik hangot megfelelő segédjel — ún. diakritikus jel: a betű alatt ill. fölötte elhelyezett 1-2-3 pont — segít megkülönböztetni. Kézírásban, aminő a deftereké, mindez másképp fest; egyfelől, mert a diakritikus jeleket gyakran elhagyják, másfelől, mert ha kiteszik is őket, a pontok száma ritkán állapítható meg; végül harmadrészt és főleg, mert az egyébként csak hasonló alakú betűk a kézírásban azonosnak látszanak. Annyira azonosnak, hogy a megkülönböztetésükben néha semmilyen szintű paleográfiai jártasság sem segít. A 14 Vó. GYÖRFFY i. m. III. 306, 494. 15 A kérdés összefoglalása a magyar helynévanyag szempontjából KÁLDY-NAGY GYULA: Baranya megye XVI. századi török adóösszeírásai. Bp. 1960. 7—11.
