Engel Pál: A temesvári és moldovai szandzsák törökkori települései 1554-1579 - Dél-Alföldi évszázadok 8. (Szeged, 1996)

BEVEZETŐ

telmét, hogy latin betűs török címszavakat válasszak, mivel vélhetőleg kevés használó fogja bármelyik helységet török írásmód szerint keresni. Azt a harmadik lehetséges megoldást, hogy a román helyneveket román, a szerb helyneveket pedig szerb helyesírás szerint adjam meg, szintén el kellett vetnem. Ama zűrzavartól eltekintve, amiket három különböző helyesírással írt címszavak kelthettek volna, eleve nagyon sok esetben eldönthetetlen vagy csak nagyon nehezen megállapítható, hogy egy név szerbül, románul, netán magyarul olvasandó-e. Mindamellett a címszavak alakjának megválasztásában több ponton eltértem a hazai oszmanisztika gyakorlatától. Először is nem mindig követtem a defterek helyesírását. Nem annak megállapítását tartottam célnak, hogyan próbálták a törökök a térség helyneveit a maguk nyelvéhez igazítani, hanem annak, hogyan hangzottak azok a bennszülött lakosság nyelvén. Ezért azokra a különcségekre, amelyeket a törökök a nevek írásában bevezettek és követtek, nem voltam tekintettel. Az adattárban Rakitovce áll és nem Rakitofcse, Sztublina és nem Isztublina, Drenova és nem Direnova, Kladova és nem Ikladova. Temesvárt mindamellett magyar nevén vettem fel, noha a törökök, alkalmasint a román kiejtést követve, mély hangrenddel írták (Timisvar), Rubint (Kévét) pedig a szerb nevén (Kovin), noha törökül az íráskép szerint magas hangrendű volt és talán Köfinnek hangzott. A defterekben előfordul, hogy egy helynév mellett a jelzője törökül áll: Küciik (Kis-), Büyük (Nagy-), Eski (Ó-), Sirf (Szerb-), Eflak (Oláh-), sőt kivételesen maga a helynév török: Degirmi Kilise ('kerekegyház'), Ali Bunari ('Ali kútja'), Kara Su ('feketevíz'), Hisarlhk ('váracs'), vagy részben az: Radig Köylüki ('Radicsfalva'). Közülük a jelzőket lefordítottam, de persze nem magyarra, hanem szerbre, mivel a térségnek ez volt az uralkodó nyelve, tehát a lakosság nyilván e szavak szerb megfelelőjét használta. Szintén nem az oszmanisztika, hanem a hazai helynévkutatás gyakorlatát követtem a címszavak besorolásában. A címszó tehát többnyire a helynév jelző nélküli formája, a jelző pedig (zárójelben) mögéje került, pl. Acsád (Máli-), Acsád (Veliki-). Az efféle párok ill. csoportok tagjai rendszerint szomszédosak, és a helynévkutatás szempontjából összetartoznak. A jelző különben is esetleges, néha elmarad, néha változik (pl. Gáj falu neve egyszer Bresztov Gáj, máskor Vratyi Gáj), míg az alapalak elvben azonos. A -falu (-falva) és -egyház végű helynevek ill. szerb megfelelőik (szelő, szeliste, crkva) előtagját, noha a defterek többnyire ugyanúgy jelzőként kezelik őket, mint a többit, természetesen nem vetettem hátra, mivel itt az alapalak önállóan nem használatos helynévként. Ugyanígy jártam el a térségben akkor gyakori homok (homok) utótag esetében is. Az alapalak után, esetleges jelzőjével együtt zárójelbe került a helység másik neve, amennyiben volt. Némely esetben a név után zárójelben egy, két vagy három kérdőjel áll. Ezek azt jelzik, hogy a név olvasata bizonytalan, a kérdőjelek száma pedig a kétely fokát jelzi. Egy kérdőjel lényegében azt jelenti, hogy a közölttől lényegesen eltérő olvasat nem valószínű; kettő azt, hogy más megfejtések is lehetségesek; három pedig azt, hogy a nevet nem sikerült elfogadható módon elolvasni. A név után, újabb zárójelben, egy számot és egy kétbetűs kódjelet látunk. A szám a helység sorszáma az adattárat követő táblázatban (ld. alább). A kétbetűs kód annak a náhijének a rövidítése, amelyben a település feküdt. A kód feloldása a rövidítések között található. A sor végén a helynévnek a defterben olvasható minősítése (város, falu, stb.) következik, mögötte ama defrer(ek) évszámával, amelyben ez a minősítés olvasható. Lakott helyek esetében közlöm a hánék (adóegységek) számát az egyes defterek szerint, némi tájékoztatásul az iránt, hogy mekkora településről van szó.