Engel Pál: A temesvári és moldovai szandzsák törökkori települései 1554-1579 - Dél-Alföldi évszázadok 8. (Szeged, 1996)
BEVEZETŐ
17 náhijére oszlott. A moldovai szandzsákot valamikor 1569 előtt a moldovai náhijéből, valamint a semliki és a bogcsai déli darabjaiból alakították ki, ez utóbbiak ezentúl a karasova-vitelniki náhijét alkották. A temesvári szandzsákhoz tehát innen kezdve csak 16 náhije tartozott, amelyek közül a déliek — a bogcsai, semliki, pancsovai, csákovai és cserini — határait valamelyest szintén módosították. A két szandzsák három összeírása az istanbuli Basbakanhk Osmanli Arsivi (Miniszterelnökségi Oszmán Levéltár) anyagában maradt fenn, mikrofilmjüket — amelynek másolatát használtam — Káldy-Nagy Gyula jóvoltából a Magyar Országos Levéltár őrzi. Mindegyikük önálló füzet, amelyet a legújabb korban paginációval láttak el. A legkorábbi 1554-ben, a középső 1569-ben, az utolsó 1579-ben keletkezett. 17 Az adattárban az egyszerűség kedvéért A, B ill. C betűkkel jelölöm őket, és a lapszámok szerint hivatkozom rájuk. A szövegeket alaposabban megnézve kitűnik, hogy a három defter közül a harmadik (1579 = C) a másodiknak (1569 = B) javított és néhol bővített változata. A náhijék és azokon belül a települések sorrendje mindkettőben azonos, csupán egy-két falut látunk itt-ott felcserélve. A harmadikban találunk továbbá, rendszerint egy-egy náhije végén, betoldva néhány olyan települést, amely a másodikban nem szerepelt. A betoldások nyomban kiugranak, ha a két szöveget párhuzamosan olvassuk, de a körülményre maga a defter írója is külön bejegyzésben utal („hiányzik az [előző] defterből"). Másutt arra hívja fel a figyelmet, ha a korábban lejegyzett helynek a státusában történt változás, azaz benépesült és pusztából lakott helységgé vált, vagy fordítva, a korábbi falut időközben elhagyták lakói. Az első defter (1554 = A) mindkettőtől merőben független. Nemcsak a helységek felsorolásának rendje különbözik attól, amit a későbbiekben találunk, hanem a szandzsák déli felében jócskán eltérők a közigazgatási határok is. Megjegyzendő, hogy a magyar oszmanisztika eddig olyan defterek feldolgozását végezte el, amelyek helynévanyaga túlnyomó részt magyar, s így a kutatók a nevek elolvasásában a magyar fonetika szabályaihoz igazodhattak. Ez az eljárás a temesvári szandzsák esetében nem volt követhető. Itt a helynevek szerbek vagy románok, és a magyar eredetűek is többnyire elszerbesedett alakban fordulnak elő. Ebből kiindulva helyesnek látszott azokat a neveket is szerb ill. román alakban közölni, ahol a betűkép alapján elvileg magyar kiejtés is lehetséges lett volna. A mássalhangzótorlódásokban gazdag délszláv nevek leírása láthatóan sok gondot okozott a török írnokoknak, mivel a török nyelv a nyílt szótagokat kedveli, a szó elején pedig — akárcsak a hajdani magyar — végképp nem tűr meg két mássalhangzót. Ilyenkor a törökök, hogy a név kiejthető legyen a számukra, vagy magánhangzót iktattak közbe (pl. Bresztovác — Beresztovác, Szrediste — Szerediste, Drenova — Direnova, Krivina — Kirivina), vagy eléje tett magánhangzóval oldották fel a torlódást, főleg Sz- (és néha K-) kezdetű nevek esetében (Szpin — Iszpin, Sztublina — Isztublina, Szveti — Iszveti, Kladova — Ikladova stb.). 18 *** A helynevek azonosításához legértékesebb forrásunk a császári közigazgatás által 1723—25 között készíttetett részletes és pontos térkép a Bánság egész területé17 Basbakanhk Osmanli Arsivi (BOA), Tapu defteri 290 (1554). 364 (1569), 579 (1579). Magyar Országos Levéltár, Filmtár. ,R A délszláv nevek oszmán írásmódjáról MCGOWAN, BRUCE W.: Sirem sancagi mufassal tahrir defteri. Ankara. 1983.
