Varsányi Péter István: Szerbek és magyarok között a Tisza mentén. Csernovics Péter politikai pályája - Dél-Alföldi évszázadok 4. (Békéscsaba - Szeged, 1988)

V. Ismét a nyilvános politikai szereplés terén (1861—1875) - 1. Kongresszus és nemzetiségi kérdés (1861)

és „törvényes önállásának" kockáztatása nélkül. Egy huszonhét fó'ből álló bizottság kiküldését indítványozta, amely „...mindazon előmunkálatokat megtegye, melyek elkerülhetetlenül szükségesek arra, hogy e fontos kérdés e hon külön ajkú polgárainak megelégedésére, s a haza közjavára törvény által megoldassék".

58 A képviselőház elnöke a június 26-i ülésén ismertette az előző napi szavazás eredményét. A „nemzetiségi kérdésben előlegesen működendő bizottmány" tagságára a legtöbb szavazatot Jakov Ignjatovic kapta (205), a sorrendben harmadik Csernovits Péter 199 választással.

59 A 27 tagú bizottságból 14 a feliratihoz, 13 a határozati párthoz tartozott. Néhány ismertebb képviselő: Szalay László, Eötvös József, Andrássy Gyula, Sigismund Popovici (Popovics Zsigmond), Madách Imre, Podmaniczky Frigyes. Nem került azonban e bizottságba a nemzetiségi vitában aktív szerepet játszó Ivánka Imre, Mocsáry Lajos, a neves baloldali képviselő, Szilágyi Virgil. A tizenkét nemzetiségi képviselő közül — Szabad György megállapítása szerint — azokat választották meg „mindenkinél nagyobb szavazataránnyal", akik a magyarsággal szorosabb összefogást hirdettek (Ignjatovic, Feur, Csernovits).

60 Nincsenek forrásaink arról, hogy milyen vita kohójában formálódott az augusztus 1-i keltezésű „Jelentése a nemzetiségi kérdés tárgyában kiküldött bizottmánynak", de az a tény, hogy Vlád Alajos és Sigismund Popovici külön törvényjavaslatot nyújtott be, s Csernovits jónak látta a nemzetiségi kérdésre vonatkozó nézeteit önálló kiadványban publikálni, azt látszik bizonyítani, hogy a nemzetiségi (és határozati párti) képviselők egy része másképp képzelte el a rendezést, mint Deák Ferenc követői. A nemzetiségi kérdés megoldásánál Magyarországon figyelembe kell venni azt a sajátosságot, hogy a magyarság nem abszolút, hanem csak relatív többséggel rendelkezett; a legtöbb területen a nemzetiségek maguk is részben az uralkodó nemzettel, részben egymással is elvegyülve éltek. A bizottság (élén Eötvös Józseffel) olyan megoldást próbált keresni, amely az ország politikai egységének megbontása nélkül elégítené ki a nemzetiségek közigazgatási és kulturális igényeit. Ezért sietnek leszögezni a tervezet bevezetőjében, hogy „Magyarországnak minden ajkú polgárai politikai tekintetben csak is egy nemzetet, a magyar állam históriai fogalmának megfelelő egységes és oszthatlan magyar nemzetet képezik". így visszaléptek az 1849: 8. tc-hez képest, amikor is a nemzetiségi törvény elismerte a magyarországi „minden népiségek" nemzeti fejlődésének jogosságát. Az 1861-es bizottság az országban lakó népeket (magyar, szlovák, román, német, szerb és kárpátorosz) csupán „egyenjogú nemzetiségeknek" tekintette, melyek nemzetiségi igényeiket „az ország politikai egységének korlátain belül" minden megszorítás nélkül szabadon érvényesíthetik. De nem kívánnak egyetlen nemzetiségnek sem adni külön engedményeket. Ez egészen pontosan a karlócai, a nagyszebeni és turócszentmártoni nemzetiségi követelések visszautasítását is jelentette, mert azokban olyan területi változásokat tételeznek fel, amelyek „az ország politikai egységét veszélyeztetnék", s amelyek a nagyobb nemzetiségek területén lakó kisebb nemzetiségi töredékek „végelnyomására" vezetne. A nemzetiségi törvényjavaslat fogadtatása és értékelése meglehetősen eltérő volt. Jászi Oszkár szerint (1929) a nemzetiségek elfogadták ugyan az ország po-