Szabó József: Magyarországi és jugoszláviai magyar nyelvjárásszigetek - Dél-Alföldi évszázadok 3. (Békéscsaba - Kecskemét - Szeged, 1990)

Kitekintés külföldi előzményekre - 3. A nyelv(járás)szigetek kutatása a Szovjetunióban

Az orosz és a belorusz nyelvterületet nem lehet egymástól élesen elhatárolni. Sok olyan tájszólást találunk, amely fokozatos átmenetet képez egyik nyelvből a másikba. Ezzel szemben az orosz és az ukrán nyelv határát elterjedtségük nagy részén pontosan meghatározhatjuk, például délen a kurszki körzetben lehet olyan szomszédos falvakat találni, amelyek közül az egyikben oroszul, a másikban ukránul beszélnek. Némely területen (pl. a Don mentén) kis számban előfordulnak olyan orosz nyelvjárások is, amelyek ukrán vonásokat tartalmaznak. Mindez azzal függ össze, hogy a Moszkvától nyugatra eső területek (pl. a szmolenszki körzet) állandóan az orosz állam és a litván fejedelemség közötti harc színteréül szolgált századokon keresztül. Ezek a vidékek gyakran egyik kézből a másikba kerültek. Évszázadok folyamán itt olyan tájszólások alakultak ki, amelyek fokozatos átmenetet alkotnak az orosz és a belorusz nyelv között. Az orosz és az ukrán nyelv közötti élesebb határ viszont — dél felé a kurszki, belgorodi, voronyezsi, nyugaton pedig a rosztovi körzet irányában — nagyrészt a viszonylag későn benépesített területeken húzódik. A különböző településmozgalmak következtében itt olyan lakosság találkozott, amely már kialakult ukrán vagy orosz nyelven beszélt. Az orosz, amely a szláv nyelvcsalád legnagyobb, legjelentősebb tagja, nemcsak rokon nyelvekkel került kapcsolatba, hanem évszázadok során a telepítési mozgalmak folyamatában idegenekkel is. így például északon az orosz tájszólások finn, észt és más balti-finn nyelvekkel vannak szomszédságban, északkeleten pedig a finnugor nyelvek különböző keleti csoportjaival érintkeznek. Ezekkel a nyelvszigetekkel főképpen finnugor nyelvészek foglalkoztak. PERTTI VIRTARANTA pl. a karjalai nép nyelvjárásait vizsgálva külön csoportba sorolta a karjalai egyik nyelvsziget helyzetű tájszólását (Die Dialekte des Karelisches. In: Совет

ское финноугроведение. VIII/1: 11—3), amely а XVII. századtól alakult ki, amikor a karjalaiak egy csoportja a Felső-Volgától északra a kalinyini (régen: Tver) területre települt (vö. HAJDÚ PÉTER- DOMOKOS PÉTER: Uráli nyelvrokonaink. Bp., 1978. 323). A magyar és finn után — mint ismeretes — lélekszámban a mordvinok tartoznak a legnagyobb finnugor népek közé. Több ok miatt (pl. a különböző harci események, a földesurak önkényeskedései, az adószedők zaklatásai stb.) egyes csoportjaik eredeti lakóhelyükről szétszóródtak, távolabbi vidékekre költöztek, amelynek következtében nyelvrokonaik közül ez a nép él a legnagyobb széttagoltságban. A mordvinoknak nyelvjárási, etnikai és embertani tekintetben két csoportja, az erza és a moksa különült el, s mindegyiknek saját irodalmi nyelve alakult ki (1. részletesebben HAJDÚ-DOMOKOS i. m. 248—251). Az erza és a moksa néprészlegnek egyaránt több kisebb-nagyobb nyelvjárástípusa különböztethető meg (vö. KERESZTES LÁSZLÓ: NyK. 86:357—365). Az