Szabó József: Magyarországi és jugoszláviai magyar nyelvjárásszigetek - Dél-Alföldi évszázadok 3. (Békéscsaba - Kecskemét - Szeged, 1990)

A vizsgálat áttekintése - 1. A nyelvjárasszigetek típusai

lakosságának egy része palócos-jászos nyelvjárásterületről települt. Ilyen Bajsa, Madaras, Soltvadkert és Tiszakécske újkécskei városrésze, amelynek palócos jellegére történt ugyan utalás (vö. DEME LÁSZLÓ—IMRE SAMU: Magyar Tudomány 1962/9: 550), de palócos-jászos eredetét részleteiben korábban senki sem tárta föl. A huszonkilenc nyelvjárássziget közül tehát tizenegy palócos-jászos telepítésű, hétnek a lakossága pedig kisebb-nagyobb számban a Palócföldről és a Jászságból is települt; ez együtt a vizsgálatra kiválasztott területen levő szigetek többsége. Ez aligha véletlen, s legalább két tényezővel függhet össze. Az egyik az, hogy a Duna—Tisza közének és Tiszántúlnak a török hódoltság idején elnéptelenedett vidékére főképpen Észak-Magyarországnak viszonylagos népfölösleggel rendelkező megyéiből költözött át nagyszámú palóc és jász etnikumú csoport (1. részletesebben Nyjtört. 86—7; SZABÓ ISTVÁN: A magyarság életrajza. Bp., é. n. 127). A másik ok pedig az ún. jász expanzió, amely „nem egyéb, minta jászsági lakosság nagyarányú, gazdaságilag megalapozott terjeszkedése. Nem egyszerű kivándorlás ez, mint a palócok Alföldre húzódása, a román jobbágyok hegyekből történő leköltözése. A gazdaságilag megalapozott terjeszkedésen azt értjük, hogy a kiköltöző jászok új környezetükben egzisztenciát tudnak teremteni, az új közösségek vezető vagyoni csoportjaihoz tartoznak, erős paraszti gazdaságokat hoznak létre, sőt egy idő után új környezetük fölé nőve ismét terjeszkedni kezdenek, birtokokat vásárolnak, és meghatározóivá válnak e közösségeknek." (SZABÓ LÁSZLÓ: Jászság. 307.) A jászok terjeszkedése egyébként már a középkorban megfigyelhető volt, de legnagyobb méretet a XVIII. és a XIX. században öltött. Ugyanakkor a jászok a hozzájuk menekülőket is mindenkor befogadták. Különösen a palócok költöztek jelentős számban a Jászságba, mégpedig főképpen Gömör, Heves, Nógrád és Pest megyéből (1. részletesebben SZABÓ LÁSZLÓ i. m. 19—20), ebből is adódhat a palóc és jász nyelvjárási sajátságok több azonos vagy nagyon hasonló vonása. A lakatlanná vált területek benépesítésében — főképpen a XVIII. század utolsó negyedétől kezdődően — a szegedi és Szeged környéki lakosság is fontos szerepet játszott. Ekkoriban szegediek telepedtek meg a várostól délre eső, több Tisza menti községben is, s túlnyomórészt Szeged vidékéről rajzott ki Temesköz magyar népe is (1. részletesebben BÁLINT SÁNDOR: A szögedi nemzet: I. Szeged, 1976. 133—5). Szegediek alapították a Békés megyei Újkígyóst és a jugoszláviai Torontáltordát (vö. BÁLINT SÁNDOR i. m. 241—2; 244—5), föltevésem szerint Kunágota és Soltvadkert katolikus magyarjainak egy része is a szegedi tájról települt. Mivel a Dunántúl északi és nyugati területe is rendelkezett bizonyos népfölösleggel, ezért innen is történtek kirajzások. Vizsgálódásaim szerint Sárszentmik-