Szabó József: Magyarországi és jugoszláviai magyar nyelvjárásszigetek - Dél-Alföldi évszázadok 3. (Békéscsaba - Kecskemét - Szeged, 1990)

Magyarországi nyelvjárasszigetek - V. Néhány délkelet-magyarországi nyelvjárássziget

A környékbeli tájszólások hatása is közrejátszik abban, hogy például a zárt z'-zés — az illabiális é'-zés után — ma már az egyik leggyakoribb jelenség (pl. ajándík, ebíd, husvít, szíj jel; stb.). — Az illabiális é'-zés — nemcsak a tiszaival megegyezően, hanem a dunántúli nyelvjárásokhoz hasonlóan — virulens sajátság (pl. érdekes, kenyér, veszített; stb.). — A felső nyelvállású hosszú magánhangzók is kezdenek egyre inkább teret hódítani, az idősebbek nyelvhasználatában azonban — bizonyos fokú ingadozással — még napjainkban is előfordul a dunántúli nyelvjárásokra jellemző rövid magánhangzós tendencia (pl. búza — buza, hűvösödik~hűvösödik, kút— kut; stb.). Máig megmaradt több dunántúlias tájnyelvi vonás is. Ezek a következők: — 1. A hangszínbeli sajátságok közül nyomokban megvan a nyílt e-nek a szokásosnál valamivel nyíltabb ejtésmódja (pl. lehetett, lekszébb), az á-nak pedig a köznyelvinél kissé zártabb változata (pl. árpát, nagyapám; stb.). — 2. Szórványosan az á utáni o-zás is jelentkezik (pl. kutágos, kanászok, lábábo, szálokat, szarod; stb.). — 3. Ritkán még az explozív ty-zés és gy-zés is föltűnik (pl. aptya, borgyú, nagygerebgye; stb.). — 4. Halvány nyomokban a -nyi, illetőleg a -nya főnévi igenévképzős forma is fölbukkan (pl. csinányi, étetnyi, főznyi, innya; stb.). — 5. Néhány dunántúli valódi tájszót is följegyeztem adatközlőimtől. Ilyen a kérészt melletti változatként előforduló 'gabonarakás, gabonacsomó' jelentésű kepe, valamint a pöre 'töpörtyű' és a réce 'kacsa' tájszók, amelyek kihalófélben lévő, inkább csak az idősek emlékezetében megőrzött s ma már nem használatos adatként kerültek elő a kérdőíves gyűjtéskor. Az orosházi nyelvjárás bizonyos mértékig a nyugati nyelvjárástípussal is kapcsolatba hozható. Ezt a történeti források eléggé egyértelműen mutatják, dialektológiai szempontból azonban napjainkban már nagyon nehezen tárható föl az orosházi tájszólásnak ez a rétege. Mivel a nyugati és a dunántúli nyelvjárástípus több sajátságban is megegyezik egymással (vö. KÁLMÁN, Nyj. 69—73), ezért lehetetlen megállapítani, hogy például a -nyi hangalakú főnévi igenévképzős megoldás vagy a kepe tájszó melyik nyelvjárástípusból őrződött meg. Néhány jelenség (pl. az á utáni o-zás, az apalatális /-ezés) mértéke azonban a nyugati nyelvjárástípussal való rokonságra utal, de emellett szól például a nagyatlaszban kihalónak jelzett 'töpörtyű' jelentésű csörge lexémaváltozat fölbukkanása is. Erre a gyökerében északnyugat-dunántúli nyelvjárásra épülhettek rá — a lakosság Zombára településével — a dunántúli nyelvjárástípus sajátságai, majd ezt színezték tovább a tiszai tájszólások vonásai azóta, hogy a XVIII. század közepén a zombaiak Orosházára és közvetlen környékére (pl. Szentetornyára) költöztek. Összességében tehát az orosházi tájszólás mai arculata a nyugati, a dunántúli és a tiszai nyelvjárástípus sajátosságaiból alakult ki, mégpedig oly módon, hogy