Szabó József: Magyarországi és jugoszláviai magyar nyelvjárásszigetek - Dél-Alföldi évszázadok 3. (Békéscsaba - Kecskemét - Szeged, 1990)

Bevezetés

Bevezetés Régi keletű megállapítás a nyelvtudományban, hogy egy-egy nép és annak nyelve elválaszthatatlan egymástól. A különböző etnikumok évszázadokkal korábbi vagy újabb kori története — különösen szélsőséges esetekben — mutat olyan példákat, amikor a szórványokban élű etnikai csoportok — különböző okokból — elsősorban anyanyelvük révén tudtak és tudnak erősebb-lazább szálakkal népükhöz kapcsolódni. Amíg egy-egy népcsoport meg tudja őrizni nyelvét, addig él, mihelyt azonban elhagyja anyanyelvét, önálló etnikai léte általában megszűnik. A nyelvészeti szakirodalomban nyelvcserének nevezett jelenség — mint ismeretes — azt jelenti, hogy egy-egy etnikum elhagyva eredeti nyelvét, rövidebb-hosszabb idő alatt más népcsoportét veszi át, ezáltal beleolvad más etnikai közösségbe, s anyanyelve (szubsztrátumként) legföljebb bizonyos sajátságokban (pl. kiejtésben, hanglejtésformákban, tájszavakban stb.) őrződik meg egyre inkább halványuló nyomokban. Az ilyen népek egykori létezése ezután többnyire már a különböző tudományszakok (pl. történettudomány, nyelvészet, régészet, néprajz) kutatói számára marad fönn, a köztudatból szinte teljesen kikopik. Érthető, hogy miért is ragaszkodtak s ragaszkodnak anyanyelvükhöz, valamint szokásaikhoz, hagyományaikhoz azok a népek vagy népcsoportok, amelyek más nyelvközösség keretei között éltek vagy élnek még napjainkban is. Egy-egy nép történetével, sorsának alakulásával együtt tehát nyelve s ezen belül a kisebb-nagyobb néprészlegek nyelvjárása is szakadatlanul változott. Éppen ezért a nyelvészeti kutatások számára nagyon fontos a társadalom történetének ismerete. „Ugyanakkor — mint MÁRTON GYULA írta — áll ennek a fordítottja is: a nyelv tanulmányozása olyan adatokat hoz nagy számban felszínre, amelyeket a történettudomány is értékesít." (Magyar nyelvjárástan. Cluj, 1972.10.) Minél korábbi időre nyúl vissza a kutatás, annál inkább kiviláglik, hogy egy-egy nép eredetének, történetének a megismerésében a nyelvészet és a történettudomány mennyire egymásra van utalva; egyik tudományszak a másik eredményeit fel tudja használni annak érdekében, hogy a megismerés útján — többnyire hipotézisek révén és természetesen bizonyos források újraértékelése