Gilicze János - Vígh Zoltán: Návay Lajos politikai jegyzetei 1910-1912 - Dél-Alföldi évszázadok 2. (Békéscsaba - Szeged, 1988)

Návay Lajos politikai jegyzetei 1910—1912

zásaikban — érdekesebbé tegyék. A hallott beszédek 90%-a parin alul állott.

69 Élénkséget kölcsönöztek a vitának a horvát testvérek, kik hosszú távollét után most megint bejöttek, hogy „zengzetes nyelvükben" gyönyörködtessenek. De most egész más szelek fújdogálnak, mint a „fiumei rezolúció"

70 idejében, mint akkor, amidőn Justh — szalonkocsija ablakából egy pillanat alatt kiismerve a horvát állapotokat — fegyverbarátságot kötött Supillával, Pribicseviccsel, Sonkoviccsal stb. Ma mihelyt híre járt annak, hogy a horvátok ismét „okvetetlenkedni" akarnak (Zágrábban ugyanis csendes a politikai aréna), az ellenzék Őrszemei, Ugrón Gábor, Barta Ö. akciót indítottak, hogy a horvát beszédekben vissza kell állítani a régi (koalíció előtti) állapotokat, azaz hatályon kívül kell helyezni mindazt, ami Justh elnöklési idejével egybekapcsolt. Berzeviczy az Ő szokott pompózus, de alapjában bizonytalan módján kezelte eleinte a kérdést, ámde a horvátok említésekor oly komoly, oly fagyasztó és oly gondterhes arcot vágott, hogy egyszerre csak híre terjedt annak, hogy a horvátok részéről komoly veszedelem fenyeget. Amidőn a múlt héten (nov. 30.) az első' horvát felszólalt, nem voltam a házban, mivel egy-két napra hazautaztam. A horvát felszólalás kapcsán és azt megelőzve Ugrón, illetve Barta Ödön azt az abszurd és szerintem végre nem hajtható követelést állította fel, hogy a horvátoknak nem szabad a horvát beszédet megengedni, amivel az 1868. XXX tc. 59. paragrafusa csak azt engedi meg nekik, hogy „horvátul is beszéljenek", ámde ez nem jelentheti, hogy reájuk nézve nem áll fenn azon általános szabály, hogy a magyar országgyűlés tárgyalási és ügykezelési nyelve a magyar, minthogy az 1848. V. tc. 3 paragrafusa is világosan kimondja, hogy képviselővé csak az választható, aki 24 éves,... és azon feltételnek, hogy az országgyűlés tárgyalási nyelve kizárólag a magyar, a maga részéről megfelelni képes. [...] A múlt szombati (dec. 3.) ülés érdekes epizódja volt a Lukács—Polónyi szóharc, helyesebben Polónyi „kikészítése" Lukács által. Alkalmat az „incidensre" Polónyinak egy interpellációjára (a nagy kölcsön megkötése tárgyában) adott miniszteri válasz képezte, mely válaszra reflektálva Polónyi egyikét tartotta azon beszédeinek, melyekről előre hirdetni szokta, hogy rendkívül „erősek és érdekesek lesznek". Ezúttal azonban az erő cserbenhagyta Polónyit, és ami még nagyobb baj volt, cserbenhagyta a 48-as párt is, úgyhogy izoláltan állott a „támadó" Polónyi — a minisztere védelmére elszánt munkapárttal szemben. Ily körülmények között persze külső sikert sem arathatott, mivel a „szokásos helyeslések" helyett csupán „gúnyos" és többé kevésbé találó megjegyzésekben volt része. A pénzügyek terén ügyvédi furfangjával amúgy sem tudott boldogulni és fejtegetései szakszerűsége mintegy kihívta a megsemmisítő kritikát. E kritika ezúttal nem is maradt el és Lukács oly élesen riposztirozott, hogy P. alig tudott levegőhöz jutni. Először a szakkérdésben szorította falhoz, azután mint embert kezdte bonckés alá venni és bizonyos kevés jót, de annál több selejtest talált P.-n. Kíméletlenül lefestette ezt a hazugságokból, meggyanúsításokból, ferdítésekből élő politikai kalandort, aki nem érdemes arra, hogy véle tisztességes politikusok komolyan foglalkozzanak. Polónyi viszontválaszában egyenesen siralmas volt, könyörgött az elnök pártatlan támogatásáért (én elnököltem), mert hisz mint monda „teljesen egyedül állok, szemben a miniszter úr jól fegyelmezett párt-