Gilicze János - Vígh Zoltán: Návay Lajos politikai jegyzetei 1910-1912 - Dél-Alföldi évszázadok 2. (Békéscsaba - Szeged, 1988)

Návay Lajos politikai jegyzetei 1910—1912

nok tapsolnak e jeles férfiúnak, aki dacára több mint kétes múltjának még ma is mint a közerkölcsiség hívatott bírája mond ítéletet éló'k és holtak felett. Most Polónyi oldalán ott settenkedik Ugrón Gábor is, akinek idó'szaki nyöszörgéseit a koalíciós években hamarosan átváltották apró (nem nagyon apró) pénzre és aki a „tempóra mutantur"

65 folytán elesett attól, hogy időszaki berzenkedéseit kellő módon értékesíthesse. Elég az hozzá, hogy egy magában jelentéktelen szakasz körül megindult a társadalmi harc, mely harcban mindkét rész nem a tulajdonképpeni célért, hanem az egymás elleni hatalmi kérdésért száll síkra. Részemről mindenkor azon voltam, hogy a tudatlanabb osztályt a rosszlelkűek részéről fenyegető kizsákmányolás ellen lehetőén megvédelmezzem és ezért nagyon hajlandó vagyok azoknak hitelt adni, kik állítják, miszerint a tv. javaslat eredeti szövege fenntartandó — a módosítással szemben — mivel az eredeti szöveg inkább enyhíti a tapasztalt sérelmeket, mint a miniszter által benyújtott módosítás. [...] A hétfői (nov. 28.) ülés napirendjére kitűzték a 4 havi indemnitást és ezzel úgy hiszem beléptünk a küzdelmesebb idők terére. Az indemnitási vita eddig sekély és szerény mederben folyik. A Kossuth-párt harci kedvét nagyban leapasztotta az Erősdy főispán ügyének

66 befejezése, oly formán, hogy a miniszterelnök — mint belügyminiszter — által elrendelt fegyelmi vizsgálat során Eró'sdyt rehabilitálta, egyúttal azonban „propter bonum pacis"

67 politikai indokokból főispáni állásából felmentette. Ez a megoldás kétségkívül kissé sántikál és az események után kullog, ámde tudva azt a sok ellenáramlatot, melyet leküzdeni kellett, hogy idáig is eljussunk, az eredményt — főleg közvetlen hatásait — lekicsinyelni még nem szabad. Némileg élénkebbé tette az indemnitási vitát a horvát képviselők részvétele, ami ismét alkalmul szolgált arra, hogy a horvát felszólalások megengedése és korlátozása tárgyában a házban akadémikusán vitatkozzunk. Ismétlem, hogy akadémikusán, mivel a horvátok jogát az 1868. XXX. tc. 59. paragrafusa szerintem kétségbevonhatatlanná teszi. Más kérdés marad persze az, hogy ezen jog miként illeszkedik be a gyakorlati élet „lehetőségeibe". A ház ügykezelési és tárgyalási nyelve a magyar, az elnöknek nem kell, sőt nem is illik horvátul tudnia, másrészt az elnök vezeti a tárgyalásokat akkor is, ha a horvátok horvátul, azaz egy az elnök által nem értett nyelven beszélnek. Itt a legegyszerűbb józan ész is kell, hogy megtalálja az ellentétet a tételes jog végső alkalmazása és a gyakorlati élet lehetőségei között. E bajon segítendő Justh a múlt országgyűlésen tolmácsot alkalmazott, amely intézmény azonban csak kismérvű expediensnek bizonyult már azért is, mivel a tolmács csak az elnöknek állott rendelkezésére és a ház egésze épp oly kevéssé tudta ellenőrizni a sokszor órákig tartó horvát beszédet, mintha egyáltalán nem lett volna tolmács. Végeredményében tehát a tolmács intézmény a teljes elnöki önkényhez vezetett, mivel az elnök minden ellenőrzés hiányában gyakorolta a horvát beszédek alatt az elnöki jogokat. Justh kétségkívül jót akart, amidőn a tolmácsot — a ház beleegyezésével — alkalmazta, ámde a gyakorlat arról győzhetett meg, hogy ennek csak egy eredménye lehetett és ez az, hogy a horvátok szereplését megkönnyítette, az elnökét pedig az önkényeskedés tárgyává