Gilicze János - Vígh Zoltán: Návay Lajos politikai jegyzetei 1910-1912 - Dél-Alföldi évszázadok 2. (Békéscsaba - Szeged, 1988)

Návay Lajos politikai jegyzetei 1910—1912

maié, mivel a múlt kormány paktumbeli kötelezettségével egy bizonyos számú választóhoz volt kötve, a választók száma nem lehetett volna kevesebb, mint a Kristóffy-féle elaborátumban — ha jól emlékszem — 2 millió 600 ezer. Tudvalevő, hogy az udvar miért kívánta a széles alapú választói jogot, amint tudvalevő az is, hogy ma már ezen óhaj távolról sem oly intenzív, mint volt.

41 Ma már ott tartunk, hogy meg kell csinálnunk a választói reformot, de nem azért, mivel erre a „paktum" kötelez, de azért, mivel egy demokratikus és liberális reform eminens szüksége elől egyetlen komoly államférfiú sem térhet többé ki. [...] A pluralitásért azt hiszem édeskevés ember lelkesedik és ha mellőzhető e nem éppen szimpatikus expediens (amelyet különben expediensnek sem tartok kifogástalannak), úgy ez kétségkívül csak megkönnyíti a választói reform megalkotását. Eggyel tisztában lehetne Andrássy és ez az, hogy a mai házban a pluralitásnak úgy hiszem nincs 10 híve, s hogy oly alapon, amint azt ő tervezte, a választói reform ma abszolúte keresztülvihetetlen. És ez nem azért van így, mert Khuen, Lukács, stb. intrikái Andrássy alkotását meghiúsítják, de azért, mivel Andrássy javaslata sohasem tudott a közfelfogásba átmenni, a hogy talán Hadiktól, Thoroczkaytól, Markovics Gézától, Márton Miksától, egyszóval Andrássy szatellitáitól eltekintve, egyetlen egy oly pártolója sem akadt, aki ne úgy fogadta volna el: „hát hogyha éppen másként nem lehet, úgy majd csak megleszünk ezzel is, de ha másként lehetne, úgy az jó volna.". [...] Mint harmadik elválasztó indokra Andrássy a közigazgatás tervbevett reformjára, az államosításra utal. Eredetileg — mondja Andrássy — én is híve voltam az államosításnak (tisztségviselők állami kivenezése), de az utóbbi évek tapasztalatai meggyőztek arról, hogy mily erőt képviselnek a vármegyék, s hogy mily nagy hiba lenne, ha alkotmányunk ezen szükséges bástyáit gyengíteni akarnánk. Ehhez én semmiképp sem járulhatnék. Őszintén szólva meglepett ezen nyilatkozat egy volt belügyminisztertől, akit mellesleg Andrássy Gyulának hívnak. Mert ha azt mondotta volna, hogy tekintve az ország közhangulatát, amely nem tud a közelmúlt eseményeinek behatásai alól menekülni inoportunusnak tartom a közigazgatás államosításának kérdését most feszegetni, úgy ennek meg lett volna a rációja, talán az igazsága is. De hogy valaki, aki oly nyílt eszű, művelt és széles látókörű férfiú mint Andrássy, a közelmúlt eseményeire mint olyanokra hivatkozik, hogy a „maga nézetváltozását" igazolja és indokolja, ez egy olyan tévedés, amely már némiképp kételkedővé is tesz Andrássy nagy képességei irányában. Mert ugyan miről győztek meg ezen események ha nem arról, hogy bizony azok a sokat magasztalt védőbástyák már felette korhadtak, módfelett gyengék, főleg azért, mert nincs e bástyák mögött életerős, öntudatos és áldozatkész társadalom. Meggyőzhettek ezen események arról, hogy a megyei ellenállások ideje elmúlott, hogy a modern állami és társadalmi életben egy kiáltó anakronizmust képeznek, s hogy azáltal, hogy egy rakás szegény és a vármegye uraitól függő tisztviselőt elcsapattunk, nem mentettük meg sem a hazát, sem az alkotmányt. Én is az első harcvonalban vettem részt és amíg küzdöttem, mindent elkövettem, hogy az ellenállás komoly és komolyságában sikeres is legyen. Küzdöttem, de egyúttal láttam és tapasztaltam is. És amidőn 1906-ban bekövetkezett a kapituláció, amelyet épp az ellenálló vármegyék fogadtak lelkes és