Gilicze János - Vígh Zoltán: Návay Lajos politikai jegyzetei 1910-1912 - Dél-Alföldi évszázadok 2. (Békéscsaba - Szeged, 1988)

Návay Lajos politikai jegyzetei 1910—1912

„satelliták" — azaz olyanok, akik előkelőségük lényegét abban látják, hogy „grófokkal" egy pártban ülhetnek. Ebben a csoportban csakugyan nem lett volna helyem, aminthogy az Alkotmánypárt feloszlásával, az Andrássy-féle „perszonális csoport"

16 megalakításával eldőlt az én sorsom is, mert bármily tisztelettel viseltessem is Andrássy személye iránt, de pusztán személyes kultuszból táplálkozó „kaszinó klikknek" tagja nem tudnék lenni, erre nincs meg bennem a képesség. [Május] 22-én beszélt Széli Kálmán, Tisza, Khuen Héderváry és Lukács László is, mindegyik érdekesen, noha újat persze egyik sem mondhatott. Lukács L. beszédét különös érdeklődéssel várták, mert azt hitték, hogy nyilatkozni fog a Justhtal folytatott tárgyalásokról is. E tekintetben Lukács nem elégített ki, mert csak egészen röviden érintette ezen epizódot, amely meghiúsult, részint intrikák, részint túl magosra felcsigázott követelések miatt. A jövőt illetőleg azonban Lukács ma is egy széleskörű fúzió létrehozásától várja a közviszonyok javulását, azaz egy olyan pártalakulástól, mely függetlenül attól, hogy valaki előbb 67-es vagy 48-as volt-e, egyesítené mindazokat, akik a jelen által feltételezeit munkaprogramot illetőleg egyetértenek. Június 1. d.e. 9 óra. E percben lép az urnákhoz a választó kerületek igen nagy többsége, és ezzel kezdetét vette a tényleges választási küzdelem, melynél komolyabbat, következményeiben messzehatóbbat talán sohasem vívott a magyar nemzet. Nem mintha valami nagy nemzeti felbuzdulás, vagy reménykedés képezhetné e küzdelemnek indítóokát, vezérlő gondolatát, — ellenkezőleg az átélt csalódások által megérlelt kijózanodás az, mely hivatva volna a nemzetet azon „becsületes illúziók" útjáról visszavezetni, hová 1905-ben annyi reménykedéssel lépett. Ezt a fájdalmas momemtumot ki kell emelnem, dacára annak, hogy egyike vagyok azoknak, kik tanultak, tapasztaltak és kijózanodtak, — ámde ki ennek dacára sem tudja feledni azt a lelkes felbuzdulást, mellyel az 1905. évi választások eredményét üdvözöltük — erőnk, tényleges hatalmunk és befolyásunk nyilvánvaló túlbecsülésével. A tényleges helyzetnek fel nem ismerése kétségkívül súlyos politikai hiba, de viszont ne sajnáljuk a nemzettől ezt a felbuzdulást, mely ha célhoz nem vezethetett is, mégiscsak a nemzeti érzés nagy erejének volt kifejezője. Az, amin ma sajnálkoznunk kell, ez inkább annak a felbuzdulásnak a hiábavalósága, reménykedéseinknek bukása — ami csak azért következett be, mert erőnk, hatalmunk, alkotmányos befolyásunk kisebb és fogyatékosabb, mintsem azt becsületes hazafias érzéseinkben képzeltük. A mai kijózanodásnak pedig csak úgy lesz értéke, ha a nemzet nem mond le ezért természetes, azaz a nemzeti lététől elválaszthatatlan jogairól, — hanem csak belátva a reális élet kérlelhetetlen 2X2-jét, — erejének, hatalmának és befolyásának céltudatos megerősítésére törekszik, hogy egykor ne ábrándnak, ne felbuzdulásnak, ne illúziónak bizonyosodjék be az, amiért 1905-ben jóhiszeműen, habár politikailag időszerűtlenül lelkesedtünk. Ahogy ma állunk, úgy kétségkívül igen nagy érdeke e nemzetnek, hogy a reális, tehát hazafias irányzatot képviselő politika győzedelmeskedjék az okvetetlenkedő, a „szájjal" kuruckodó politika felett. Az utóbbi évek alatt, helyesebben már 1905-ben is meggyőződhettünk arról, hogy a nemzet komoly és ki-