Gilicze János - Vígh Zoltán: Návay Lajos politikai jegyzetei 1910-1912 - Dél-Alföldi évszázadok 2. (Békéscsaba - Szeged, 1988)

Návay Lajos politikai jegyzetei 1910—1912

mányok, helyesebben Ő Felsége intenciói ellen folytak. Az intrika szálai nagyon messzire nyúltak és az ellenzék egy részének magatartását is irányították, így pl. Justh múltkori szabadkai beszéde is ennek a befolyásnak a terméke. Kétségtelen bizonyítékaink vannak arra, hogy belügyi bonyodalmaink egy tekintélyes része hol leli kútforrását. A közeli időben személyi kérdésekkel kapcsolatban nyilvánosságra fog jutni az egész machináció, amely igazán végzetes lehetett volna, és ha útjában nem állunk, súlyos természetű európai komplikációhoz vezetett volna". Khuen ezeket nov. 22-én mondotta anélkül, hogy közelebbi információkat adott volna. Azt persze tudtam, hogy elsősorban a trónörökösről van szó. Pár nappal e beszélgetés után olvasható volt, hogy a trónörökös katonai irodájának a főnöke, Brosch alezredes állásából kegyelemmel felmentetett és szolgálattételre — mint ezredparancsnok — csapathoz vezényeltetett. December 1-én pedig azt olvastuk a reggeli lapokban, hogy a vezérkar főnöke, báró Conrad, ezen állásától való felmentését kérte. Az uralkodó ezen kérésnek eleget téve Bécs székhelyei csapatfelügyelővé nevezte ki, míg utóda a vezérkarnál Schó'naich altábornagy lesz. Itt már világos és kézzelfogható volt a kapocs és az lett volna akkor is, ha maga a trónörökös nem is gondoskodott volna arról, hogy a távozás igazi indokairól és politikai hátteréről a világ „kellőképp" informálva legyen. Az információ a trónörökös katonai irodája által közzétett kommüniké volt. így tényleg a leghitelesebb forrásból eredő információval volt dolgunk. A kommüniké tudtunkra adta, hogy báró Conrad a trónörökös különös kegyeltje és akit a trón várományosa csak a katonai engedelmesség kényszere alatt lát távozni arról a helyről, ahol a hadseregnek oly kitűnő szolgálatokat tett. További megmaradásának útjába állt annak az összhangnak a hiánya, mely a külügyi politika vezetője és a vezérkar főnöke között szükséges. Itt kapcsolódunk bele a mi pártközi életünkbe is. A véderő fejlesztése immár 10 év óta szerepel a programon anélkül, hogy a kérdés tényleges megoldásában előre haladtunk volna. A helyzet évről évre súlyosabbá vált. A kielégítésre váró szükség növekedésével egyenlő arányban nőtt az az ellenzéki felfogás is, hogy íme a monarchiának ezt a kényes szituációját kell a magyar nemzetnek „kihasználnia", ha a véderő terén fennálló jogos követelményeit elismertetni és kielégíttetni akarja. Ebből az ördögi körből bajos a kiutat megtalálni, mivel az ellenzék elszánt állásfoglalásával szemben felette nehéz — mai házszabályainkkal — a többség akaratának érvényt szerezni. Nehéz az osztrák körök bornírtságával és rosszhiszeműségével szemben a nemzetet mint államot megillető jogok elismerését kivívni. Részemről szakítottam a „du ut des" politika téves és állandó konfliktusokhoz vezető irányzatával, de azért be kell látnom, hogy az ellenzéki álláspontnak is megvan a maga ereje, mely főleg abból a „rosszakaratból" táplálkozik, mellyel a magyar felfogás Ausztriában lépten nyomon találkozik. Számtalanszor kifejtettem már, hogy nem Magyarországon keresendők a dualizmus, főleg pedig a paritás legfőbb ellenzői. Az idei év hozta a Khuen-kormány által reprezentált törvényjavaslatokat, ugyanakkor amidőn a nemzetközi helyzet rendkívüli bonyodalmaival világszerte igen komplikálttá, hellyel közzel aggodalmassá tette az egyes államok