Blazovich László: A Körös-Tisza-Maros-köz középkori településrendje - Dél-Alföldi évszázadok 1. (Békéscsaba - Szeged, 1985)

II. A régió településtörténete a honfoglalástól a XVI. század végéig - A honfoglalástól a tatárjárásig

később élt kétes hitelű krónikása, Anonymus szerint Vélek és Ond fia Ete nemzetségének egy része is a Körös—Tisza—Maros között, illetve mentén telepedett le. A honfoglalók társadalma, letelepedése és életmódja több oldalról és nézőpontból (írott források, régészet, a kettő eredményeinek együttes alkalmazása) megközelített, napjainkban is sokat vitatott kérdés. A szerzők a múlt század derekán kialakított romantikus elképzeléstől, amely szabad harcosok és pásztorok népének tekintette a magyarságot — mint egy inga kilengésének másik végpontjaként — az osztálytársadalomba szerveződés előrehaladott fokán álló, megérkezése után azonnal letelepülő, földművelést folytató nép tablójának megrajzolásáig számos változatban mutatják be a magyarság ezen korszakának történetét, társadalmi viszonyait. A tények és hipotézisek szines kavalkádjából egy olyan kép bontakozik ki, amely erősen rétegzett társadalmat mutat. A korszak temetőiben végzett feltárások vezető-, közép- és alsóréteg meglétéről tanúskodnak. Előrehaladott állapotban volt a törzsi és nemzetiségi szervezet bomlási folyamata. Az utóbbiakban egyre kevésbé játszottak szerepet a vérségi kötelék szempontjai, életükben egyre jelentősebbé váltak a gazdasági és területi szempontok. A honfoglalók társadalmában feltehetően a nomád pásztorok lehettek túlsúlyban, illetve ők voltak a hangsúlyosabb elem a földművelőkkel szemben, és a kétféle életformát űző családok, a „kétlakiak" számára is az előbbi életforma bizonyult jelentősebbnek és rokonszenvesebbnek, hiszen a honfoglalás ténye is arra utal: ha a szükség úgy hozta, lakóhelyük megváltoztatása nem ütközött áthághatatlan gazdasági és politikai nehézségekbe. A kalandozások ugyancsak a pásztortársadalom létére és annak válságra mutatnak. E válság azonban egyúttal átvezető utat jelentett a letelepült életformát megkívánó feudalizmus felé. Az új hazájába érkező magyarság az itt talált, jobbára földművelést folytató népesség, a kalandozások során elfogott és magukkal hurcolt, majd letelepedett földművelő keresztény rabszolgák közé beékelődve kellett hogy éljen, amely feltétlenül meggyorsította gazdasági és társadalmi átalakulásának folyamatát. A nomadizálásra egyébként is kevés lehetőséget nyújtó Duna-völgyben az egyre szaporodó földműves telepek még a szilaj állattartás határait is megszabták, így kényszerült a magyarság arra, ami más történeti viszonyok között a Kárpát-medencében már korábban a szarmaták és az avarok között végbement: nagyállattartó, fű sarjadását követő, mozgékony, vándor életet élő népből földműveléssel és szilaj állattartással foglalkozó néppé vált, és egyre szaporodó állandó településein mindinkább fontosabb szerepet játszott a földmű-