Géczi lajos - Labádi Lajos - G. Tóth Ilona (szerk.): Az önkényuralomtól a Tanácsköztársaság leveréséig - Csongrád megye évszázadai. Történelmi olvasókönyv 2. (Szeged, 1987)

A DUALIZMUS KORA 1867—1918

meg tudnánk keresni, és ekkor mit tesznek velünk, ami kis ringy-rongyünk van, amire oly szükségünk van, mint az életre, ettől is megfosztanak bennünket, hogy ha a fárasztó, izzasztó, feszítő munkából haza megy a munkás, az sem legyen neki, mire összetört fáradt tagját letegye pihenés alá, fáj ez nekünk, fáj munkásoknak, hogy ily kegyetlenül kínoznak és éheztetnek családunkkal együtt és egyik városból a másik városba bolondítanak bennünket, hogy milyen jó keresetben fogunk részesülni és mikor belemegyünk az átaljás munkába dolgozni, semmit bírunk keresni benne, holott alamizsnára valót keresünk. És ezt mi jól tudjuk mezei munkások, hogy amely átaljás munkára és akár ha fizetik valamennyire, vidéki munkára nincsen szükség, mert falun, városon van munkás elég, csak olyan munkára kell a vidéki munkás, amely munkát nem fizetnek. Előttünk van példa, sok-sok országot bolyongtunk össze már és ezredik kubik átaljás munkában tudunk egy kis száraz kenyérnek valót keresni, hisz télen-nyáron örökösen abból állunk ki, hogy az országban erre-arra munkán bujdokoltunk, alig, hogy hazajött 2—3 száz, már akkor ugyanannyit lonzsolnak, az Ínségből a nyomorba, ha van annyi kis száraz kenyere családja körében, hogy elutazhasson véle, véle aztán nem törődik avval senki sem a kenyérnélkülözött családdal, ha éhen fordul fel és idehaza csak a munkásokat a nyakukról eltussolják, ezzel mit érünk el munkások, hogyha haza akarunk jönni vidéki munkánkból, holott keresetünk nincsen annyi benne, amiből ott vidéken két konyhát fenntartsunk, oda mi, családunk idehaza, el kell prédálnunk szerszámunkat, hálógúnyánkat, hogy városunkra hazajöhessünk, ez az egész hasznunk a vidéki munkán. Fájdalom, hogy így kínoznak bennünket és éheztetnek családunkkal együtt, pedig a hasznos állatokat sem szabad sarcolni, éheztetni, de a munkásosztályt lehet sarcolni, éheztetni, mert nincs pártfogónk senki, aki ínségünkbe és nyomorunkba belelátna. A tekintetes Polgármester úr előtt én voltam munkát kérni, nagy Ínségben élek, nyomorban szenvedek, feleségem gyermekágyban szenved, még száraz kenyere sincs, miből adjak neki és a nyáron augusztusban el kellett mennem gyakorlatra, mikor még volt egy kis munkaidő. Nincs mit tagadnom, elutasított, munkát nem adott, az éhezőkkel nem törődik. Nevem Göllönt Károly és több munkástársam is volt előtte munkát kérni, de a munkásember szavát semmibe sem veszi. Nincs toll, ki leírhatná a munkásosztály kínjait, szenvedéseit és éhezéseit. Kérjük a nagy méltóságos főispán urat esedezve, tekintsen le ránk, vegyen oltalma alá, mert meghalunk éhen családunkkal együtt vagy erőszakolni kell mennünk, hogy éhen el [ne] vesszünk, esedezünk Méltóságához, összes földművelő mezei munkás. Hódmezővásárhely, 1903. Március 10-kén.